— Ne haragudjon, hogy nem öltöztem ünneplőbe, de csak zuhanyozni volt időm, és már indultam is — mentegetőzik az idős asszony, és közben ismerősként üdvözli a pincérlányt, két kávét kérve. — Nem tudtam előbb otthagyni a munkát, már régóta vártam ugyanis a soromra, és ha azt elveszítem, ki tudja, a tavasz beállta előtt felkerültem volna-e a listára. Évek óta úgy jutok téli tüzelőhöz, hogy késő ősszel feliratkozom az igénylők listájára, és amikor megkezdődik az erdőben a kidőlt, kiszáradt fák takarítása, megyünk, és amit összeszedünk, azt hazavisszük. Hiába mondja a tévében az országelnök, hogy nálunk egyre könnyebb az élet, a hulladék fa iránt egyre nagyobb az érdeklődés, ezért kell ügyelni, hogy le ne csússzon az ember az erdőgazdaság listájáról. Még csak hatvanéves vagyok, az egészségem is jól szolgál, így a jövő télen sem fagyoskodunk, két lovas kocsira való fát már hazavittem. Mindenről idejében kell gondoskodnom, mert a házban már csak a lányom és én vagyunk, júliustól azonban hárman leszünk, akkor születik meg az unokám.

A településen mindenki ismer bennünket, itt született már az anyám és az egész családja is. Anyámék tizenegyen voltak testvérek. Ahogy befejezték a negyedik osztályt, dolgozni kezdtek a falu nagygazdáinál. Anyám tizenkét éves volt, amikor elszegődtették libapásztornak, és tizenöt, amikor megszülettem. A gazda két fiát úgy nevelték, hogy akiket ők etetnek, azoknak kötelességük a kenyéradó kívánságait teljesíteni. A fiatalabb „fiatalúr” anyámat kívánta meg. Engem persze nem, de jöttem, ám mivel nem szerepeltem a gazda „listáján”, így számukra nem is léteztem. Amikor megszülettem, a nagymamáék hazavittek bennünket, és anya többet nem is ment szolgálni. Amikor nagykorú lett, feleségül vette a faluból egy öreglegény, aki éppen olyan meztelen fenekű volt, mint anyám. Nem voltam még egyéves sem, amikor megesküdtek, a mostohám a nevére vett, de az igazat már csak felnőttként tudtam meg. Áldott jó ember volt, aki szerette ugyan a bort, de nem volt kötözködős, és úgy gondoskodott rólam, mintha az igazi apám lett volna. Anyám nagyon dolgos volt, így összekuporgattak annyit, amiből elkezdték építeni a házat, melyben most én lakom. A középiskola befejezése után irodai munkát kaptam a városban, egy gyárban. Apám szeretett olvasni, tagja volt a városi könyvtárnak, ezért otthon mindig akadt olvasnivaló. Így jött az ötlet, hogy munka mellett magánúton elvégzem a közgazdasági kart.

A munkahelyemen ismerkedtem meg egy kollégával, aki addig csapta a szelet, amíg be nem adtam a derekam. Egy éve tartott a kapcsolatunk, amikor megtudtam, hogy nős, de akkor már terhes voltam, csak még otthon nem mertem elmondani. Megkérdeztem a kollégát, mik a tervei. Őszintén közölte, hogy nem tud elválni a feleségétől, de a babát elismeri gyerekeként. Sok gyötrődés után úgy gondoltam, senkinek sem kínálom magam erőszakkal, és ezt közöltem vele. Egy hónap múlva otthagyta a munkahelyét, és a családjával más városba költözött. Én meg itthon megszültem a lányomat. Többé nem volt említésre méltó kapcsolatom, a lányomat a szüleim imádták, az emberek pedig elkönyvelték, hogy rajtunk átok ül, hiszen én is, akárcsak az anyám, lányfejjel szültem gyereket.

A szüleim lassan kiöregedtek a napszámosok sorából, így az egész család eltartása az én feladatommá vált. Anyám, szegény, csirkéket nevelt, takarítani járt házakhoz, apa beteg lett, és rá már nem számíthattunk. Amikor a lányom befejezte a gimnáziumot, közölte, hogy szeretne egyetemre menni. Nem volt lelkem azt mondani, hogy nem tudom pénzelni, már csak azért sem, mert a három legjobb között teljesített a felvételin. Leültünk, és megbeszéltük: ő megtette a magáét, megpróbálom én is tenni a magamét, vagyis előteremtem az újvidéki különélés költségeit. És nem volt hiába. Angol szakos tanárnő lett, minden vizsgát idejében letett, és a nyári szünetekben ő is dolgozott anyámmal a kertben. Abban az évben, amikor nyugdíjba mentem, meghalt apa, egy év múlva pedig anya is. Ekkor kezdtem erdőirtásra jelentkezni, és szinte egyedül építettem a régi családi ház oldalához egy szobát meg fürdőszobát. Nagyon sokat dolgoztam, a lányom volt és ma is ő a mindenem: a büszkeségem, az életem értelme, akiért mindenre képes volnék. Újévkor közölte velem, hogy teherbe esett. Tudtam, hogy közelebb került egy idősebb kollégájához, ám nem gondoltam, hogy házasság lesz belőle. És a lányom meg is „nyugtatott”: Ne izgulj, anya, csak gyerekem lesz, nem biztos, hogy férjem is. A kolléga közölte, hogy ötvenévesen nem adja fel egykönnyen a szabadságát. De én úgy gondoltam, vészesen ketyeg a biológiai órám, így akár férj nélkül is vállalom a babát. És én ezt szívrepesve el is fogadtam. Nem mondom, hogy helyeslem, de úgy érzem, a sok keserves év után a baba áldás lesz, nem átok.

Illusztráció (Pixabay.com)