Egyik ismerősöm mesélte a következő történetet, melyben a bajok egyik fő okozója egy terepszínű vadászruha volt. Külföldről kapta ajándékba. Amikor otthon felpróbálta, és elrejtőzött a kapu melletti orgonabokorban, a felesége, aki a munkából este tíz után ért haza, nem vette észre. Amikor az álcázott férj megszólította a bokorból, az asszonyka ijedtében még a biciklit is elhajította. Lett is nagy ribillió az esetből, de a férjnek ez sem vette el a kedvét a terepszínű ruha viselésétől.

Ahogy elkezdődött a vadászidény, a körvadászatokra is abban az öltözékben járt. Ez azonban a kollégáknak sem tetszett, mert nagyon beleolvadt a tájba. Fokozottan kellett rá ügyelni, nehogy valaki véletlenül lelője, mert nem látszott ki a kukoricásból. Addig fajult a dolog, hogy a többiek vettek egy fényvisszaverő, piros szalagot a kalapjára, és így már meg tudták különböztetni a bokros részekben bóklászó vadászt a valódi bokroktól. A társaság sokat vadászott együtt, a tagok sokszor meg is tréfálták egymást. Emberünk ebben is élen járt, mert hol itt, hol ott bújt el a többiektől, amikor ugyanis nem volt rajta a szalagos kalap, akkor elég volt beülnie a bokrok közé, és már nem is látták. Többen mondták neki, hogy hagyja már abba ezeket a bolondságokat, ne ijesztgessen senkit, mert egyszer majd valaki véletlenül odadurrant egyet, és akkor meglesz a baj. Egy darabig sikerült is magát visszafognia, de aztán minden kezdődött elölről!

Az év utolsó vadászatát ebéddel ünnepelték meg. Mivel a vadászat már befejeződött, előkerültek a pálinkás kulacsok is. Az emberek kínálgatták egymást, próbálgatták, ki mit főzött abban az évben, jól beittak. A horgászok arról híresek, hogy azt mesélik, ki mekkora halat fogott, a vadászok meg azt, ki mit lőtt. A nagy történetmondás közben rájuk esteledett, és mivel ebédre túl sok pörkölt készült, ismét megterítettek, és a maradékot is megették. Persze csak az úgynevezett keménymag maradt ott. Ők ettek is, ittak is rendesen! A terepszínű ruhába öltözött ismerősöm is ott volt egészen addig, amíg a felesége telefonon haza nem rendelte. Annyi esze azért volt, hogy nem ült autóba, hanem a falut átszelő völgyön keresztül gyalog indult haza. Nehezen tudott menni, a sok pálinka meg a sör elbizonytalanította járását.

A kalapja is ott maradt az autóban, de ez sem zavarta, jólesett neki a hűvös szellő lengedezése. A völgy nem volt megvilágítva, ezért nagyon kellett figyelnie, hogy hová lép. A harmatos fű csúszott, sok volt a bokor, és egy óvatlan pillanatban a nadrág szára beakadt egy ágba, barátunk pedig begurult az útszéli árokba. Szerencséje volt, hogy nem a patakban landolt. Próbált kimászni, de nem tudott. Így aztán elkezdett várni, hátha valaki arra jön, és megszólítja. Csaknem egy óra hosszát üldögélt a bokrok között, mire két fiatal éppen ott haladt el, de amikor a barátom váratlanul megszólalt az árok mélyéből, ők ketten megijedtek és elszaladtak.

Végül a felesége találta meg hajnalban, de ő is csak azért, mert amikor a többiek elmondták neki, hogy a férje gyalog indult haza, pontosan tudta, melyik útvonalon keresse! De elsőre még így is elment mellette, annyira jó volt az álca! Amit viszont akkor kapott, azt nem lehetett álcázni, mert messziről látszott! A terepszínű ruha meg bekerült a szekrény aljára.