Kedd volt. A munkahetek azon napjainak egyike, amikor több okból sem tanácsos későn kipattannom az ágyból, bármikor is térjek nyugovóra az azt megelőző éjszakán/hajnalon. A háztartási hulladék heti rendszerességgel történő és szervezett elszállításának napja ez ugyanis, fatornyos szülőfalum utcáiból. Csöppnyi sejtelmességgel is fűszerezve, hiszen a kukáskamion meg a járművet kiszolgáló személyzet bármikor és bármely irányból felbukkanhat. S aztán kár minden megkésett pattogásért, sértődöttséggel elegy börzönködésért…

Kedd volt. A leköszönőben lévő dupla húszas esztendőnk álom havának nyitánya. Valahol, valakik számára ünnepnap. Is. Számomra csupán egy, a Teremtő kegyelméből fagyos dermedtségében is csodálatosan tündöklő napfelkelte. A zilált mindennapjaim küzdelmeihez új erőt ígérő reggel, melynek zsenge óráiban milliárdnyi csillámmal zengé akkor hangtalan dicséretét alkotója felé anyaföldünk zúzmarával ékesített növénytakarója.

Holott, alig huszonnégy órával korábban, még az útszegély kövei közül kései sarjadása során hét ágra viruló köröm(ke)virág-bokrocska is… Igen, mintha ő is azt hirdette volna — mi több, erélyes magabiztossággal —, neki aztán semmi sem árthat! Mintha. Viszont tudom. Érzem. Mégsem tette! Már csak azért sem, mert a nagyképűsködés — ritka kivétellel — echte emberi tulajdonság csupán. Szóval, lenne még bőven mit tanulnunk és megtanulnunk.

Kedd volt. Az idei adventi időszakban. Az elrugaszkodási pont, midőn — mindennemű igazolt és igazolatlan belső nyugtalanságaim ellenére — a periodikus lomtalanítások egyéb módszertani alternatíváival is „szövetséget” kötöttem végre. A tisztánlátáshoz. A különféle sallangoktól mentes, további életvitelhez.  

Kedd volt. Zúzmarás reggel.