— Harmadik alkalommal jelentkeztem a beszélgetésre, mert eddig mindig úgy éreztem, túlzok, és visszaléptem — mondja Ica, és jól nevelten megkérdezi, rágyújthat-e. — Úgy érzem, jobban forog az agyam, ha érzem a cigarettafüstöt, ezért mindig rágyújtok, ha valami fontosat akarok mondani. Régóta olvasva a rovatot látom, sokan vagyunk, akiket hasonló fájdalom gyötör, de valamennyien úgy beszélnek családjuk széthullásáról, mint egy gazdasági jelenségről. Nekem erről más a véleményem. Sosem voltam egyetlen politikai pártnak sem a tagja, és ezért is óvakodom attól, hogy kimondjam a jelenségről a véleményemet. Mert meg vagyok győződve arról, hogy a fiatalok nemcsak a nagyobb kereset végett lépnek családostul ismeretlen útra, hanem azért is, mert itthon a mostanában uralkodó politikai hangulat olyan súllyal nehezedik mindenkire, hogy ember legyen a talpán, aki azt kibírja. Nekem a fiam azt mondta, hogy ők itt már nem tudnak lélegezni, megszégyenítve kell elviselniük minden visszájára fordított életigazságot, felrúgott erkölcsi, emberi normát. Idegenben biztosan nem lesz könnyű, de legalább nem nézik őket hülyének, meghagyják az emberi méltóságukat. „Anya, azt akarom, hogy a fiaim szabadon lélegezzenek, gondolkodjanak, és tanulják meg, hogy a becsületes munkából is tisztességesen meg lehet élni.”

Fontosnak tartottam ezt elmondani, mert ez a lényege a mondanivalómnak és az életemnek. Én csonka családban nőttem fel, az apámat nem ismertem, de nem is hiányzott, mert anyámnak én voltam a világ közepe. Középiskolába indultam, amikor hirtelen meghalt. Nagyon nehezen dolgoztam fel az elvesztését, de szerencsémre anya bátyja törődött velem. A nagybácsinak öt gyereke volt, egészen pontosan egyet ő, egyet a felesége vitt a házasságba, és született még három fiuk. Áldott jó emberek voltak, én lettem a családjukban a hatodik gyerek, és nem éreztem, hogy nem egy fészekből keltünk ki valamennyien. A hat gyerekből hárman körülbelül egyidősek voltunk, együtt jártunk szórakozni, együtt tagadtuk le, ha valami disznóságot csináltunk. A középiskolát is együtt fejeztük be, munkába álltunk, és kétévenként kezdtük meg a magunk útját: családot alapítottunk. Otthonról magunkkal vittük a család tiszteletét, az összetartás jelentőségét, az együttlétek örömét. Minden jeles ünnepen összejöttünk még akkor is, amikor már mind a hatan kirepültünk. Egy-egy szentestén, húsvéti ebéden annyian voltunk, hogy a nagybácsi kicsinosította az almaházat, megoldotta a fűtést, a szomszéd asztalossal hosszú asztalt, támlás padokat csináltatott. Ilyen alkalmakkor húszan ültünk az asztal körül. Sosem felejtem el, hogy az ángyi egy kék zománcos kotlában főzte a tyúkhúslevest.

A nagybácsi halála után egy kicsit széthullottunk, de megtartottuk a szokást, hogy ünnepeken valamennyien együtt vagyunk. Én három gyereket szültem, irigylésre méltóan szép családi életet éltem a férjemmel. Dolgoztunk, a gyerekeket iskolába járattuk, nem volt velük gond. A lányunk és a fiatalabb fiam egyetemet fejezett be, az idősebbnek csak szakmáig futotta az erejéből. Ahogy családot alapítottak, nálunk is folytatódott a hagyomány: az ünnepeket — sokszor egy-egy közönséges vasárnapot is — együtt töltöttük. Amikor a férjem meghalt, megbomlott ugyan az egyensúly, de nem borult fel a rend. Csak a legidősebb unokám jegyezte meg húsvétra készülődve, hogy kevesebben leszünk. Aztán az ő szülei döntöttek először úgy, hogy kivándorolnak, amikor a fiam munka nélkül maradt. Két év múlva útnak indult a lányom családja is, majd a nagybácsi mindkét fia családostul. Az ünnepeket azért továbbra is együtt ünnepeltük annyian, amennyien itt maradtunk. Amikor a fiatalabb fiam családja is elment, azt hittem, kitépték a szívemet. De valami ott bent nagyon fájt, hát akkor mégis volt szívem. A gyerekeim annyira tisztelték a hagyományainkat, hogy évente aki csak tehette, hazajött az ünnepekre. De az asztalra már nem került többet húsvétkor 8-10 kilós hátsó füstölt sonka. Aztán jött a járvány, elmaradtak a vendégek, az ünnepi összeborulások. Tavaly még vettem sonkát, de az idén csak egy kis gömböcöt a magyaroktól. Meg is jegyezte az unokám, aki valamilyen csoda folytán mégis hazajött húsvétra: „Na, nagyi, a mi ünnepi sonkánk bizony összezsugorodott. De kérlek, sose ünnepelj legalább gömböc nélkül. Hidd el, mindannyiunk asztalán zsugorodnak az ünnepi ebédek. Legalább te ne engedd meg, hogy el is tűnjenek. Hiszen valaki mindig hazajön ünnepekre, míg csak te élsz.” Igen, ettől féltem, és bekövetkezett. Szegények azok a családok, ahol a kivándoroltak már csak a magános, öreg szülő miatt jönnek — csak látogatóba. Mert hazájuk már nincsen.