Miközben az lehet a benyomásunk, hogy minden szempontból fejlődésnek nevezhető az, ami körülöttünk éppen most történik, mindenre úgy is tekinthetünk, hogy az emberiség valójában lassan felszámolja saját élőhelyét. Az önpusztítás egy sajátos formáját űzzük, miközben hajlamosak vagyunk azt úgy felfogni, hogy minden a haladás és a fejlődés érdekében történik. Sokan abban a hitben élnek, hogy ez a két dolog hozza el a megoldásokat is a gondokra.
A nyugati típusú modernizációnak nevezett folyamat végül az egész bolygónkra kiterjedő diktatúrát eredményezett. Ezzel egyidejűleg viszont a hivatkozások a szabadságjogokról szóltak. Hosszabb időtávlatból lehetne ezt jobban megítélni, de civilizációnk nagy valószínűséggel most jutott el az egyik kritikus fejlődési szakaszához. A globalizáció fajunk létformájává vált. Az is lehet, hogy ez lesz egyúttal az utolsó létformánk is?
A mostani nyugati birodalom elődjének a Római Birodalom tekinthető. Évszázadokon keresztül domináns és prosperáló hatalom volt térségünkben. A történelmi tanulságok szerint a hanyatlása is évszázadokig tartott. Ehhez hasonlatosan — ha nem várt események nem gyorsítják fel — a meglévő világrend hanyatlása is eltarthat még évtizedekig, évszázadokig is. A folyamatok azonban, úgy tűnik, felgyorsulnak — még ha időnként a lassulás jeleit észleljük is.
Valójában a történelmi tapasztalatok, a különféle civilizációk felemelkedésének és bukásának példái is azt mutatják, hogy szabályszerűen, egymáshoz egészen hasonlatos fejlődési pályát jártak be. A legkisebb közösségektől a világbirodalmakig mindegyik esetében megfigyelhető, hogy felemelkedtek, egy ideig a csúcson voltak, majd először a romlás jelei mutatkoztak, egy idő után bomlásnak indultak, majd végül szétestek, összeomlottak és megsemmisültek.
Biztosra vehetjük, hogy történelmünk folyamán már több típusú emberi civilizáció felemelkedése és bukása zajlott le. De vajon a mai kor embere — a többszöri nekifutás után — képes-e levonni a következtetéseket, vagy újra és újra elkövetjük a régi hibákat? Illetve egyáltalán hibának lehet-e nevezni azt, amit elkövetünk, vagy a „sorsunkat” nem tudjuk megváltoztatni?
Okulnunk kellene a történelmi tapasztalatokból. Sajnos úgy tűnik, hogy korunk politikai vezetői is hasonló rövidlátó politikát folytatnak, mint a korabeli döntéshozók. Ijesztő, ahogyan a történelem folyamatosan ismétli önmagát.
Szinte minden nemzetgazdaság megsínylette a járványügyi helyzetből adódó bonyodalmakat. Összességében viszont egyelőre nem beszélhetünk valamiféle nagy összeomlásról. A közgazdászok nagy része elméleti síkon keresi a leghatékonyabb megoldásokat. Valójában azonban a politikusok döntenek. Úgy fest, sem a közgazdászok, sem pedig az orvosok véleménye nem nyom többet a latban. Ennek vannak jó és rossz oldalai, előnyei és buktatói is. A politikusok talán jobban meg tudják határozni az arany középutat, jobban átlátnak a dolgokon, mint a szakbarbárok. De ez olyan veszélyeket is rejt magában, hogy napi politikai érdekektől vezérelve vagy a saját pozícióik megerősítése végett egy kicsit vagy akár nagyon is visszaélhetnek a helyzettel.
A jelenkor globálisan domináns imperializmusa a fejlett kapitalizmus szüleménye. Mindenki a maga szemszögéből nevezheti torzszülöttnek vagy akár a civilizációs fejlődés csúcsának is. A termelés mérhetetlen koncentrációja és a tőke centralizációja eredményezte, hogy világunk olyan irányba fejlődött, amelyet történelmileg sokan csak egy zsákutcának tekintenek.
