Ezekre egyszerű zene- és partikedvelő emberként nyilván szórakoztató élmény ellátogatni, ám zenekarként egy kicsit más. Nem mindig, de azért más. Jómagam a B-terv zenekarral jártam éveken át a fesztiválokat, és ilyenkor nyáron elő-előjönnek az emlékek a kezdetekről.

Nem kell szálloda, jó a sátor!

A fiatal zenész nem kapzsi. Elég nagy öröm neki például, hogy felléphet a Sziget Fesztiválon, és néhány napot még ott maradhat, nem kell neki a luxus. Az első szigetes fellépésünk alkalmával vittünk magunkkal egy nagy sátrat, melyet sohasem állítottunk fel teljesen. Minek is — gondoltuk, mikor annyi koncert van mindenfelé, még lemaradunk valamelyikről. Aztán a nap végén vagy az elején — mindenki döntse el, hogyan van ez egy fesztiválon — az ember egyszerűen bedől a félig felállított sátrába, és reggel kezdődik minden elölről. Harminchárom évesen erre szörnyű visszagondolni, viszont tizennyolc évesen még más prioritásai vannak az embernek.

Félelem az esőtől

A zenekarok egyik legnagyobb ellensége a nyári időszakban az eső. A nagyobb fesztiválok a sárgondot mobil műanyag padlóval oldják meg, ám erre nincs mindenhol lehetőség. Az egykori zentai játékokon éppen a nagyszínpadon zenéltünk, amikor a sárkérdést szalma leszórásával próbálták megoldani... Nem sikerült, cserébe igazi tanyasi hangulat alakult ki — keményen lehetett dagonyázni. Persze ez főleg a közönségnek gond, viszont kihatással van a színpad elé látogatók számára is, ami már a zenekarnak is fontos. Másrészt az a fránya eső akár egész nap is eshet, a szél is fújhat, sőt, hatalmas vihar is kialakulhat.

Egyszer Pécsre tartottunk, egy egyetemi bulira, és még útközben szóltak, hogy egy viharban az egész sátor megsemmisült — a műszaki felszereléssel együtt —, viszont sebaj, majd kinyitnak egy klubot helyette. Ez a gond tehát végül megoldódott, ám egy tapasztalatlan zenekar nehezen éli meg az ilyen eseteket. Elsősorban azért, mert minden fellépésre óriási esélyként tekint, és nagyon nem örül, ha egy olyan jelentéktelennek tűnő tényező szól közbe, mint az időjárás...

Jól kell minibuszt választani!

A megfelelő jármű azért fontos, mert valahogy mégiscsak oda kell érni a fesztiválra. Nos, ami a minibusz kiválasztását illeti, mi mindig verhetetlenek voltunk. Az első ilyen járgányunk egy hátsó kerekes VW kombi volt, melynek végsebessége 80 km/h lehetett. Egy kis eltévedést is beleszámítva, egy Szabadka—Budapest táv megközelítőleg 6 óra hossza, szóval laza. Egyszer egy fesztiválon az eső miatt hatalmas sár keletkezett, melyben elakadtunk, majd a sok erőlködéstől eltört a kardántengely. Igen, ilyen is történt. Mondjuk, ha valaki szereti az izgalmakat, akkor megéri olcsó járműbe fektetni...

A következő zenekari buszunk — egy Renault Master — már modernebbnek számított. Nagyon szerettük, csak nem mindig működött benne a klíma. Márpedig szerintem ez is rendkívül fontos. Sokakhoz hasonlóan aztán mi is a Mercedes Sprinter mellett tettük le a voksunkat, viszont onnantól kezdve már nem tudok minibuszos sztorikat felidézni, mert minden rendben volt.

A lényeg, hogy egy fesztivál mindenki számára tartogat élményeket. Legyen az ember látogató, fellépő vagy a szervezőcsapat tagja. Szóval, aki teheti, ne hagyja ki ezeket a nyári zenei rendezvényeket. A fiatalok pedig alapítsanak zenekart, mert akkor nem kell belépőt fizetniük!