home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Volt egyszer egy… Hollywood
Brasnyó Zoltán
2020.01.03.
LXXIV. évf. 52. szám
Volt egyszer egy… Hollywood

Quentin Tarantinót lehet szeretni vagy gyűlölni, bár rögtönzött közvélemény-kutatásaim során rendszerint kiderítem, hogy mára azért szinte mindenki megtalálta a kedvére való QT-mozit, és a mester megosztó személyisége inkább a ’90-es évek sajátja volt.

1994-ben a nézők fele még felállt, és kiment a Ponyvaregény vetítéséről Cannes-ban, mert nem igazán érezték át a dialógusok végeláthatatlan sokaságát, a nem lineáris történetmesélést és az erőszakot. Mára viszont ezeknek az embereknek a legtöbbje is elismeri, hogy a Ponyvaregény a ’90-es évek meghatározó alkotása, olyan kultuszfilm, amelynek hatása máig érezhető. Nincs még egy film, amelyből ennyit idéznének az emberek, legyen szó akár egysorosokról vagy akár táncmozdulatokról.

A Kill Bill, a Jackie Brown, a Kutyaszorítóban, az Aljas nyolcas és még jó néhány film vagány rendezőjének legújabb alkotása valódi feelgoodfilm, egy kissé öncélú, de a végletekig szórakoztató mozi, mely jelentős hossza ellenére is képes arcon vágni a nézőt — ez pedig egy QT-film esetében nagyon is jó. Az 1969-es nagy szakadás esztendejében, amikor a napfényes és álmos Los Angelesben megjelentek a hippik, a filmipar teljes átalakuláson ment át, főhősünk, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) pedig koslat az epizódszerepek után, miután saját karrierjét feltéve egy lapra maga mögött hagyta a nagy sikerű Bounty Law című westernsorozat főszerepét.


Kaszkadőrjével és dublőrével, Cliff Boothtal (Brad Pitt) évek óta elválaszthatatlanok: utóbbi fuvarozza, vigyáz rá, megvárja a kocsiban, és megszereli az antennáját. Amíg Rick idegeskedik, dohányzik, és jobb esetben egy-egy westernben vagy sorozatepizódban főgonoszként ütik ki vagy lövik le a jófiúk, Cliff leginkább céltalanul bámészkodik, autót hajt, és csajokkal szemez. Amikor véget ér a meló, hazamegy, hogy lepukkant lakókocsijában megetesse kutyáját, Brandyt, akiről eleinte nem feltételezzük majd, hogy a végére főszereplővé válik.

Rick annak idején sztár volt, a luxushoz pedig máig ragaszkodik. Drága hollywoodi ingatlanja mellé fiatal pár költözik, a Rosemary gyermekének híres rendezője, Roman Polanski és a bájos szőkeség, a felesége, Sharon Tate (Margot Robbie). Ez az a pont, ahol a fikció és a valóság találkozik, és amelyből valami egészen bizarr katarzis kerekedik a végére. Időközben felbukkan a hírhedt Manson család, mely a valóságban hidegvérrel mészárolta le ’69-ben Polanski terhes feleségét, illetve annak barátait.

QT univerzumában semmi sem az, aminek látszik: Tarantino ugyanis már a Becstelen brigantikban megalkotta a fantázia-bosszúfilm műfaját, és nyilvánvalóvá tette, hogy ha úgy dönt, akár Bruce Leeből is egy arrogáns és tenyérbemászó figurát csinál. Ő ugyanis megteheti, emiatt pedig lehet szeretni vagy utálni. A Volt egyszer egy… Hollywood éppen ezért igencsak megosztó film lett: sokak szerint a mozi kétharmada arról szól, hogy Brad Pitt autót vezet, DiCaprio dohányzik, Margot Robbie pedig szexisen táncol. Cselekményben valóban hiány van, úgyhogy a sarkosított megállapítással valahol magam is egyetértek: dohányoznak, autóznak és táncolnak — de hogy hogyan teszik mindezt, az valami elképesztően stílusos.

QT ezúttal egy letűnt hollywoodi kornak és életérzésnek állít emléket. A filmben ismét főszerepet kap a zene, mely szinte mindig szól az autórádióból, a divat, a féktelenség és a fiktív márkák, melyek mára a Tarantino-filmek védjegyévé váltak, legyen szó akár a Red Apple cigarettáról vagy legújabban a Wolf’s Tooth kutyatápról. A film utolsó fél órája pedig igazi, hamisítatlan Tarantino: úgy rúg bennünket gyomorszájon, hogy magunkhoz sem tudunk majd térni. Minden az utolsó fél órára, az utolsó nagyjelenetre fut ki, s egy kicsit talán még sok is lesz egyszerre a szívünknek.

A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino kilencedik rendezése, mely egy szerelmes levél a régi Hollywoodnak, az aranykornak, melynek éppen a Manson-gyilkosságok vetettek véget. Rick Dalton figuráját Steve McQueenből és Burt Reynoldsból gyúrta össze, Cliff Booth karaktere pedig Burt Reynolds titokzatos testőrének megfelelője, aki a való életben szinte elválaszthatatlan volt Reynoldstól. DiCapriót és Pittet öröm nézni, Al Pacino pedig mellékszereplőként is zseniális. Tarantino-rajongóknak kötelező darab, januárra pedig az is kiderül majd, hogy az öt Golden Globe-jelölésből mennyit vált díjra ez az alkotás.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..