A kilencvenes évek legjobb akció-sci-fi sorozata, mely egykor szebb napokat látott, úgy öregedett, és vált középszerűvé, mint maga Arnold — itt persze nem csak a politikai karrierjére kell gondolnunk. Egy harmincegy éves licencről van szó, mely egy újabb kibernetikus ráncfelvarrással gazdagodott, az írók pedig szinte mindent átírtak, amit csak megjegyezhettünk az eredeti epizódokból és a Sarah Connor-krónikákból.

A sorozat legvérmesebb rajongói persze nem túl boldogok: a Terminator: Genisys számos képkockájában valóban önmaga paródiája. Schwarzenegger a politikai karrierjének egyengetése miatt kihagyta az előző, katasztrofális Warner Bros. Terminátor-epizódot, a Megváltást. A Paramount ezúttal a szükségesnél nem vert nagyobb port az új rész megjelenése körül, és kétlem, hogy éves összesítésben a kedvenc halálosztó robotunk versenyre kelhet a Mad Maxszel vagy a Jurassic Worlddel. Főleg, hogy az év (vagy inkább az évtized!) legnagyobb durranása, a Csillagok háborúja új felvonása még hátravan. A negatív visszhangok ellenére nagy bátorságra vall, hogy a forgatókönyvet író Laeta Kalogridis és Patrick Lussier meg merte változtatni a mitológiát, és egy új, mondhatni bizarr szemszögből vizsgálni a Terminátor történelmet. Szinte az összes eddigi részből kölcsönöznek, a 2004-ben megjelent A gépek lázadására pedig úgy tekintettek, mintha a benne látott események meg sem történtek volna.

John Connor (Jason Clarke), az emberi ellenállás vezetője visszaküldi 1984-be Kyle Reese őrmestert (Jai Courtney), hogy védje meg Sarah Connort (Emilia Clarke, akit a Trónok Harcából ismerhetünk) és oltalmazza a jövőt. Az események váratlan fordulata azonban töredezett idővonalat hoz létre. Reese őrmester a múlt ismeretlen változatába kerül, ahol különös szövetségesekre talál, köztük egy új T—800-as terminátorra, a Védelmezőre — őt személyesíti meg kedvenc kaliforniai szenátorunk, Arnold Schwarzenegger. Veszélyes új ellenségekben sincs hiány, és szokatlan a küldetés is: helyre kell állítani a jövőt. Talán tíz oldal sem volna elegendő ahhoz, hogy részletesen ecseteljem a különféle idővariánsokat és változtatásokat, a történetvezetési bravúrokat, a múlt és a jelen összecsengésének, kapcsolódási pontjainak végeláthatatlan láncolatát. Annyit azonban bizton állíthatok — ez viszont megköveteli tőlünk a Terminátor-sztorik ismeretét, valamint a filmek iránti rajongás bizonyos fokát —, hogy a csalódások és az ügyes megoldások aránya nagyjából egyenlő.

A forgatókönyv nem lépi át a szürrealitás határát, sőt a humort sem nélkülözi. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy röhögőgörcsöket kapunk a film nézése közben, mindössze arról van szó, hogy megmosolyogjuk majd a humor forrását adó Schwarzenegger-robot sótlanságát. A látványvilág, ha nem üti is meg az új Mad Max által szabott mércét, tisztességes iparosmunkának bizonyult. Mindazonáltal a második rész, Az ítélet napja mindmáig a „legbombasztikusabb” mind látvány, mind feszültségkeltés terén — úgy sejtem, a második részt soha egyetlen Terminátor-filmnek sem sikerül majd felülmúlnia. A Genisys egy vadonatúj trilógia első darabja, a minősége és a kivitelezése pedig jól tükrözi a mai hollywoodi állapotokat. Tökéletesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, korának összetéveszthetetlen terméke: a mozivilág elvárásainak elsősorban gazdasági szempontból megfelelni akaró, „nagy kaszálásra” létrehozott darab, mely nélkülöz mindenféle charme-ot. A Terminátor-sorozat mára saját maga Skynetjévé változott. A régi szereplőket szexibbekre, az akciójeleneteket fényesebbekre, a hanghatásokat pedig fülsiketítőbbekre próbálták csiszolni. Ami megmaradt nekünk, az az öregedő Arnoldunk. Ahogy annyiszor ígérte, most mégis visszatért — csak éppen rosszkor, rossz időben.