— Számomra a történetem annyira egyedi, hogy meg sem érdemli, hogy nyilvánossá tegyem — mondja a férfi —, de a feleségem véleménye szerint éppen azért kell elmesélni, hogy az olvasó is találkozzon olyan dolgokkal, amelyektől megáll a normális ész. Hát most itt vagyok, a feleségem a könyvtár olvasótermébe ment, hogy elüsse az időt, amíg mi beszélgetünk. De valahogy nem tudom, hogyan is kezdjem…

A szüleim egyetlen gyereke vagyok, de a születésem után nem sok évet töltöttek együtt. Az apám egy nagyvállalat kereskedelmi utazójaként az év jelentős részében hivatalos úton volt. Azt hiszem, igazából fogalma sem volt arról, miből áll gyereket nevelni. Az anyai nagyszülők nagyon sokat segítettek. Nem anyagilag, mert sosem volt ilyen jellegű gondunk, azt az apám mindig megoldotta. De minden egyébben ott voltak mellettünk, ha segítségre volt szükség.

Iskolába kezdtem járni, amikor a szüleim elváltak. Homályosan emlékszem a parázs vitákra közöttük — anyám felrótta apának, hogy sosincs otthon, hogy fogalma sincs arról, hogy is élünk mi ketten. De különösen azt fájlalta, hogy apám nem idegenkedett a rövid, szerelmi kalandoktól. Az is megtörtént, hogy idegen nők jelentek meg a kapuban apát keresve, és hüledeztek, amikor anya azt mondta, ő a feleség. Apa persze semmit sem ismert be, szerinte a nők ostobák, mert ha megiszik valakivel egy kávét nyilvános helyen, az még nem vonja maga után azt, hogy feleségül akarja venni. Amikor eldöntötték, hogy elválnak, megkérdezték tőlem, kivel akarok maradni. Nyolcéves voltam, fogalmam sem volt, mit akartak tőlem. Az biztos, hogy az apámra nagyon felnéztem. Mindig nyakkendőt viselt, elegáns volt, sosem ment a városba farmernadrágban. Mindig türelmes volt velem, és teljesítette a kívánságaimat. Ezzel szemben anyám sokszor a fenekemre vert, ha valami butaságot csináltam, megbüntetett, ha lódítottam, vagy kérdés nélkül ellógtam hazulról. Hát egyértelmű volt, hogy apával akartam maradni. Igen ám, de ekkor az apám kijelentette, hogy neki sem ideje, sem idege nincs arra, hogy velem bajlódjon, és egyébként is nagyon keveset van otthon, engem nem vihet magával hivatali útra, hiszen iskolába kell járnom. Fedezi az anyagi szükségleteimet, de maradjak a fenekemen az anyámmal, ez lesz a legjobb.

Gyermek voltam, de ezzel halálosan megsértett. Úgy éreztem, becsapott, hogy sosem szeretett igazán. Ahogy nőttem, egyre jobban és szigorúbban ítélkeztem apám felett. Időnként küldött pénzt, de sosem keresett fel. Még akkor sem, amikor a gimnáziumi érettségi vizsgám volt. Lassan elmaradtak a pénzküldemények, sőt, már semmit sem hallottunk róla. Egy közös ismerősünk mesélte, hogy állítólag Szlovéniában él, van felesége, de nincs gyerekük. Így múltak az évek. Egyetemre iratkoztam, és az volt a szerencsénk, hogy az anyai nagyiék még mindig jó egészségnek örvendtek, és a tanulmányaim költségeit részben ők állták. Megszereztem az óhajtott oklevelet, jogászként dolgozom már három éve. Közben megnősültem, de a lakodalomban az apám nem volt jelen. Mondtam anyámnak, hogy én meghívom, ha megszerezzük a címét, ő pedig tegyen belátása szerint. Persze, nem jelent meg.

Két évvel ezelőtt aztán azt hallottuk, hogy visszajött a városba, állítólag nyugdíjas, és az apjánál él. Anya megkérdezte, akarom-e látni, de én nem voltam elragadtatva az ötlettől. Néhány nappal később egy ismerős ügyvédtől kaptam levelet, hogy jelentkezzek nála. Az apám őt bízta meg, hogy indítson pert, és próbáljon engem meggyőzni, hogy költözzek hozzá, majd ő gondoskodik rólam. Mert — állítja — be akarja pótolni a mulasztást, hogy annak idején nem fogadta el a kérésemet, hogy vele maradhassak! Mindenkinek, aki tudott a perről, megállt az esze. Eleinte azt hittem, az apám elvesztette a józan belátását, de érdeklődtem, és megtudtam, hogy Szlovéniában valamilyen zűrös ügybe keveredett, elveszítette — két évvel a nyugdíj előtt — az állását, sőt, börtönben is volt néhány hónapot. A felesége elvált tőle, és kirakta a holmiját az utcára. Így került ismét haza, és az apjánál húzta meg magát. De az apja nincs olyan anyagi helyzetben, hogy kitartsa a fiát is, hát most valamilyen megélhetési lehetőség után kutat.

Az ügyvédje megpróbálta megmagyarázni neki, hogy én már régen felnőttem, a magam ura vagyok, nincs szükségem szülői felügyeletre, mire az apám azt mondta neki: igen, de nekem szükségem van az ő segítségére. Nem tudom, mi lesz a per vége. Megtörténhet, hogy segítenem kell őt anyagilag. Ezért a feleségem ezen a beszélgetésen kívül azt is javasolta, hogy ajánljak fel neki egy bizonyos havi összeget „eltartásként”. De én nem akarom felkeresni. Kivárom, hogy szembenézzek vele a bíróságon, és megkérdezzem tőle, szégyelli-e magát legalább egy kicsit.