— Sajnos nem emlékszem világosan arra a korszakra, amelyet az anyám és a nagymamám régi szép időkként emleget — kezdi a fiatalember, aki e megszólításom hallatán elmosolyodik, és azt mondja: régen volt, amikor annak érezte magát. — A két évvel idősebb rokonommal sokszor megállapítottuk, hogy rossz időben és helyre születtünk, nekünk ugyanis az első esemény, melyre világosan emlékszünk, a háború volt. És az utána következő idő is túlságosan zavaros volt ahhoz, hogy megértsük. Nekem ráadásul az is megkeserítette a gyerekkorom, hogy a szüleim elváltak, és az anyámmal az ő szüleihez költöztünk. Onnan jártam iskolába, onnan kerültem egyetemre úgy, hogy anyám szerény, gyári fizetéséből és a nagymama — aki özvegy maradt — kicsinyke nyugdíjából éltünk. Testnevelési karra iratkoztam, ez volt a gyermekkori vágyam, de sok pluszköltséggel járt a kötelező téli síelések, úszóedzések miatt. Ezért tiszteletdíjas munkát vállaltam, ami persze a tanulás, pontosabban a vizsgákra való felkészülés rovására ment. Amikor aztán alkalmam adódott arra, hogy egy közép-ázsiai országban legyek labdarúgóedző egy iskolában, azonnal elvállaltam. És két hónap múlva aláírtam egy sokéves szerződést. Akkor úgy éreztem, hogy egy kicsit mindenkinek megkönnyítem az életét.

Azt még nem említettem, hogy harmadévesen összemelegedtem egy évfolyamtársnőmmel, és ez a kapcsolat egy kicsit elviselhetőbbé tette a kollégiumi élet szürkeségét. Amikor elfogadtam a külföldi munkát, még két vizsgám maradt, de ezeket azóta sem tettem le. Néhány hónappal a közép-ázsiai „trónfoglalásom” után jelentette a lány, hogy terhes, és megtartja a babát. Választanom kellett: vagy maradok, vagy visszajövök. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy maradok, de ahogy a szerződésem lejár, azonnal hazatérek. Igazi kihívás volt az ottani munka, szakmailag és emberileg egyaránt. De akkor úgy éreztem, helyesen döntöttem. Havonta küldtem a lánynak pénzt, ő azonban sohasem írt, nem is hívott. Én eleinte nem is gondoltam rá és a lányunkra, úgy véltem, ha nem jelentkezik, akkor nélkülem is jól megvannak.

Lejárt a szerződésem, de közben kaptam egy másik ajánlatot Kínából. Akkor már megvolt az edzői képesítésem, így gond nélkül mehettem. Az akadémián, ahol dolgozni kezdtem, angol nyelven folytak az előadások és az edzések, így a kínai nyelv ismeretének hiánya nem okozott nehézséget. Négy évet dolgoztam ebben a hatalmas országban, közben kétszer voltam itthon, de a lányomnak és az anyjának nem bukkantam a nyomára. A nyáron kellett volna megújítanom a kínai munkaszerződésem, de elhatároztam, hogy végleg hazajövök. Két céllal vágtam neki a visszaútnak: felkeresni a lányomat, aki most fejezi be az általános iskolát, és letenni a meglevő két vizsgát az egyetemen, hogy végre papírom is legyen a végzettségemről.

Azt is hangsúlyoznom kell, hogy én mindig azt mondtam: innen el nem megyek, hiszen nekem nincs egy tartalék hazám. De aztán a reménytelenség, a kilátástalanság, az állandó anyagi szűkölködés lökést adott az elmenéshez. Nagyon nehéz volt, de megtettem, miközben már szinte az elején a visszatérést terveztem. Amikor megtudtam, hogy apa lettem, de megszakadt minden kapcsolat a gyerekemmel, illetve az anyjával, úgy éreztem, nincs mit keresnem itthon. Már csak azért sem, mert a hazai hírek egy cseppet sem voltak biztatóak. De mégis úgy gondoltam, a lányomnak meg kell ismernie az apját, aztán majd ő eldönti, igényt tart-e rám is, vagy csak az anyjára. Ismerősök, valamint a gyerekem anyjának családja segítségével próbáltam megtalálni őket, és egy távoli rokonuk meg is adta a magyarországi címüket. Egy közös ismerősünket küldtem el először, de a nő hallani sem akart róla, hogy találkozzunk. Kénytelen voltam tehát a kislánnyal találkozni elsőként. Napokig feszülten készültem, majd megvártam az iskola előtt, és az osztályfőnöke jelenlétében beszélgettünk. Nem akarta elhinni, hogy az apja vagyok, az anyja ugyanis azt mondta neki, hogy hegymászó voltam, és szerencsétlenül jártam a Himalája meghódítása során. Közeleg az új év, ki kell gondolni, mit is várunk tőle. Nekem két kívánságom van: fogadjon el a lányom — egy csodálatos, talpraesett, gyönyörű gyerek —, és sikerrel tegyem le a még hiányzó két vizsgámat. A többit majd menet közben megoldjuk.