Visszaadni a kapottat
Perisity Irma
2022.01.28.
LXXVII. évf. 3. szám
Visszaadni a kapottat

Ha jól emlékszem, az alábbi témáról eddig még senki sem beszélt — annak ellenére, hogy életünk elmaradhatatlan alkotóeleme. És nem is olyan egyszerű kapásból tanácsot adni vele kapcsolatban. Mert olyan jelenség ez, amely minden szereplőnek kínos, és fájdalmat okoz. Tudja ezt a középkorú, határozott fellépésű asszony is.

— Mindig azt gondoltam önmagamról, hogy egy teljesen átlagos személy vagyok, aki állandóan törekedett valamire, többre, jobbra, mint amennyit a sors szánt neki — mondja hosszas gondolkodás után az asszony. — Egészen biztosan sok mindenben hiányos a tudásom, de azt már gyermekkoromban megtanultam, mit szabad és mit nem, hogyan kell illedelmesen viselkedni, hol a határ a jó és a rossz között. Az anyám nagyon fiatal volt, amikor férjhez ment, mert a szülei szerették a bort, és a három lánnyal nem volt, aki törődjön. Anya szakiskolát fejezett be, és utána úgy gondolta, legidősebb lévén jó lesz, ha kiválik a házból, és ha nem lesz, aki gondoskodik a két húgáról, az anyja talán észhez tér. Nem így lett, de ez a tény anyám sorsán semmit sem változtatott. A régi fényképekről meg a nagyiék meséiből ítélve anya rendkívül szemrevaló teremtés volt: magas, jó alakú, dús hajú volt, szóval jó volt ránézni. Ezért is lepődött meg mindenki, amikor bejelentette, hogy egy kollégájához akar férjhez menni, aki egy csöndes, betanított munkás volt a gyárban, ahol dolgoztak. Törékeny alkatú, halk szavú, egyszóval fizikailag nem illettek össze. De összeházasodtak, anya húszéves volt, apa huszonhat. Apa szüleitől kaptak egy ramaty állapotban levő házat, melyet egy rokontól örököltek, de jó helyen volt, és „móbával”, egy kis többletmunkával egy év alatt csinos kis családi otthont varázsoltak belőle. Néhány hónappal a ház befejezése után születtem meg én, az anyám akkor múlt huszonkét éves.

Nem sokáig tartott a házasságuk — az apámat néhány hét alatt elvitte egy megfázás, és anya ott maradt velem egyedül, maga sem tudta, mit kezdjen az életével. Eleinte a tízéves szomszéd kislány vigyázott rám, majd ötévesen óvodába kezdtem járni. Iskolába indultam, amikor járni kezdett hozzánk egy bajuszos bácsi, akitől úgy féltem, mint a szomszédék farkaskutyájától. Mindig azt vártam, mikor kezd el morogni a bajusza alatt. Ő sem volt tőlem elájulva, sokszor az volt az érzésem, hogy legszívesebben belém rúgott volna. Néhány hónap múlva odaköltözött hozzánk, és ahogy kitavaszodott, megesküdtek. Mi anyával hihetetlenül jól megértettük egymást. Nem volt olyan helyzet, amelyet ne osztott volna meg velem, azt hiszem, anya szemében én sokszor apa helyét foglaltam el. Ha megbeszélte velem a dolgokat, mindjárt jobban érezte magát. Ahogy hárman lettünk, egy kicsit módosult a „házirend”. Mivel a mostohaapám nem nagyon szerette a családi tanács gyűléseit — ahogy ő mondta —, mi anyával akkor beszélgettünk, ha ő nem volt otthon. Sosem ütött meg, de meg sem simogatott. Ott voltam, ezen nem tudott változtatni, de nem sokat foglalkozott velem. Szerencsére nem lehetett gyereke, így anyámnak én voltam a mindene. Ha a férje valamiben túlzott, ha kiabált vagy íztelenkedett, anya azt mondta: durva ugyan, de kell egy férfi a háznál. És ő tűrt, én meg magamban lázadtam.

Középiskolába jártam, amikor egy télen anya megcsúszott a házhoz vezető járdán, és eltört a csípője. Ez nemcsak súlyos egészségügyi, de anyagi gond is volt, a mostohámat ugyanis nem igazán lehetett dolgos családfőnek nevezni, anyám dolgozott több helyen is. A baleset miatt tehát megapadtak a családi kassza bevételei, a mostohám pedig inni kezdett. És garázdálkodni. Egy alkalommal lelökte anyát a lépcsőkről, és ő ismét csípőtörést szenvedett. Rokkantsági nyugdíjba tették, és nekem abba kellett hagynom a jogi tanulmányaimat, mert nem volt, aki pénzeljen. Hát munkát kerestem, elköltöztem, és hamarosan férjhez mentem. Anyámat rendszeresen látogattam, de csak akkor, ha a férje nem volt otthon. Egy délután a bejárati lépcső előtt találtam meg, leesett, de nem tudott felállni. Ez volt az utolsó csepp: összecsomagoltunk, és anyámat elvittük hozzánk. Én közben szültem ugyan két gyereket, de úgy gondoltam, neki mellettem a helye. Amikor a mostohám meghalt, eladtuk anya házát, és vettünk egy olyan telket, ahol két épület van az udvarban. Így sikerült megőrizni mindannyiunk függetlenségét. De anya állapota egyre rosszabb, a viselkedése pedig egyre érthetetlenebb. A férjemmel dolgozunk, a gyerekek egyetemre járnak, pénzből sosincs elég. De anyám követeli, hogy maradjak mellette, mert ez „törvényes kötelezettségem”, ahogy ő mondja. Tudja, én őszinte szívvel szeretem, de nem tudom megoldani az életünket úgy, hogy mindenkinek jó legyen. És így egy kicsit mindenki szemében szálka vagyok. Anyám állandóan azt hajtogatja, hogy csak annyit adjak neki vissza, amennyit ő adott nekem. Úgy látszik, nem érti, hogy nekem két gyereket kell elindítanom az életben. Egyszerűen nem tudom, mit kell tennem. Mondja, magának van ötlete, hogyan kell az ilyesmit úgy orvosolni, hogy senki se legyen csalódott?

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..