Gyönyörűen alakul a Hold-misszió következő lépése. Ötvennégy év után újra arra járunk. Most még nem lesz látványos leszállás, nem lesz lábnyom a porban, és zászlót sem szúrnak le. Az Artemis II első ránézésre egyszerűnek hangzik, egy út a Holdig, egy kanyar, majd vissza a Földre.
Persze ez az „egyszerű” feladat, mondanom sem kell, valójában nagyon is bonyolult. Ez lesz az első alkalom, hogy emberek repülnek ezzel az új rendszerrel, és most dől el, hogy az egész úgy működik-e, ahogy kell. A hajtóművek, az életfenntartás, a navigáció, a kommunikáció – mindennek egyszerre, hibátlanul kell teljesítenie, ráadásul nagyon messze a Földtől. A Nemzetközi Űrállomás sincs közel, viszont a Holdhoz képest még mindig itt van egy „köpésre” a maga 400 kilométerével, míg a Hold 400 000-re van. Ha az űrállomáson gond van (mint volt is nemrég), akkor viszonylag gyorsan vissza lehet jönni a Földre.
Most a tesztelés a lényeg. A küldetés nagyjából tíz napig tart, és négy űrhajós utazik majd az Orion fedélzetén. Ez az első éles teszt, ahol nemcsak a rendszerek repülnek üresen, hanem emberek is. A küldetés első szakasza még az óvatos rész. A legénység egy napig Föld körüli pályán marad, és végigellenőriz mindent, amit eddig csak földi környezetben vagy automata küldetések során próbáltak. Ha itt bármi nem stimmel, innen még vissza lehet fordulni. Ha viszont minden rendben, következik az a manőver, amely valóban számít: egy hajtóműindítás, mely kirúgja őket a Föld körüli pályáról, és elindítja őket a Hold felé. Ez lesz az a pont, ahonnan már nincs hátraarc.
Az út a Holdig – csak oda – nagyjából négy napig tart. A cél nem egy klasszikus pályára állás, hanem egy úgynevezett szabad visszatérési pálya. Egyszerűen fogalmazva úgy repülnek el a Hold mellett, hogy annak gravitációja visszafordítja őket a Föld felé. Ha minden jól működik, ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb megoldás.
Közben viszont minden folyamatosan mérés alatt van. Nemcsak a rendszerek, hanem maga a legénység is. Hogyan viselkedik az emberi szervezet ilyen távolságban, más sugárzási környezetben, egy teljesen zárt térben? Ezek nem elméleti kérdések, most érkeznek az első valódi adatok. A körülmények sem éppen kényelmesek. Az Orion modernebb, mint az Apollo-kapszulák voltak, de a hely még mindig szűkös. Négy ember tíz napon át egy viszonylag kis térben, korlátozott erőforrásokkal – minden mozdulatnak, minden liter víznek, minden levegőcserének jelentősége van.
Van egy érdekes pont a küldetés során: amikor az űrhajó a Hold túloldala mögé kerül, megszakad a kapcsolat a Földdel. Ilyenkor nincs kommunikáció az irányítóközponttal, a legénység csaknem egy órára teljesen magára van utalva. Ez nem drámai jelenet, inkább egy fontos teszt. Meg kell nézni, hogyan működik minden akkor is, amikor nincs azonnali földi segítség. Ez később, a távolabbi küldetéseknél még fontosabb lesz.
A visszaút már „adott”, legalábbis pályaszámítás szempontjából. A Hold gravitációja elvégzi a munka nagy részét, majd az űrhajó visszaindul a Föld felé. A nehezebb rész a végén várható. A belépés a légkörbe extrém terheléssel jár. Az űrhajó hatalmas sebességgel érkezik, a hőpajzs több ezer fokos hőmérsékletnek lesz kitéve. Ez az a pont, ahol minden számítás és teszt valósággá válik. Ha itt bármi nem működik tökéletesen, akkor abból katasztrófa lehet. Ezért is kulcsfontosságú ez a küldetés. A NASA számára az Artemis II nem a cél, hanem egy kötelező lépés. Itt derül ki, hogy az új rendszer valóban alkalmas-e arra, hogy majd embereket vigyen a Hold közelébe és vissza. Ha igen, következhet az újabb lépcsőfok, az Artemis III, ahol már tényleges leszállás is történik.
Végre újra valódi céllá vált a Hold. Nemcsak egy szimbólum vagy múltbeli emlék, hanem egy olyan hely, ahová rendszeresen vissza lehet térni. Kutatás, technológiai fejlesztés végett – de később akár gazdasági célból is.
