A másik sokat hallott mondat: Ti akartatok emancipálódni, akkor most ne várjátok el, hogy előreengedjünk minden női egyedet egy étterembe belépve, ahogy azt se, hogy a kabátot rátok segítsük, hiszen ti, nők elvileg mindenre képesek vagytok, egyenlőek a férfiakkal. És azt se várjátok el, hogy hetente virágot vigyünk nektek. Én nem is várom el. Tényleg nem. Ráadásul nem is vagyok az a nagy „virágos” csaj. Ha a konyhaasztalom egy csokor virágért kiált, szedek magamnak. És természetesen azt sem üvöltöttem követelőzve soha, hogy hé, hol a csokrom?, ez nekem jár… hát nő vagyok/születésnapom van/névnapom van/létezem, de be kell vallanom, hogy néha jólesik virágot kapni. Valahogy egészen más, mint egy tábla csoki. Lehet, ezek valami régről belénk programozott dolgok: valószínűleg az ősember is néhány szál növénnyel kedveskedett az ősasszonynak.

A virágadásnak az évek során az etikettje is kialakult, például cserepes virágot és virágkosarat nem illendő személyesen átnyújtani, hanem névjegy kíséretében szokás elküldeni. Temetésre páros számú virágot vigyünk, vendégségbe vágott virágot, melyet a háziasszony előre elkészített vázában az asztalra helyez, hogy mindenki csodálhassa. Virágot bal kézzel adunk át, hogy a jobbal kezet tudjunk fogni. S a virág fajtája, színe sem mindegy, mikor melyik. Azaz most már ez nem számít annyira, mint régen.

Szóval ünnepeljünk, minél többet. Alakítsuk ki a saját ünnepeinket. Az ország, ahol élünk, igen jó példát nyújt, hiszen folyton-folyvást ünneplünk. Nem tudom, létezik-e olyan ország a világon, amelynek ennyi ünnepe és állami szabadnapja van. Ünnepeljük egymás vallási ünnepeit, az ország történelmének fontosabb momentumait, hogy csak néhányat említsünk. Ma pedig, március 8-a, azaz nők napja lévén ünnepeljük egymást, bátran éltessük a virágárusokat, vásároljunk tőlük egy szál virágot annak a hölgynek, aki a legfontosabb. Legyen tulipán-, rózsa- vagy gyöngyvirágillat a levegőben minden otthonban vagy munkahelyen.