home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Világok találkozása
Perisity Irma
2018.07.18.
LXXIII. évf. 28. szám
Világok találkozása

Egy jó humorú, mindig mosolygó fiatalember okít az örök igazságra: sose mondja azt, hogy sose, mert az ember nem tudhatja...

Fotóalbumot vesz elő a hátizsákjából, benne a fényképek időrendi sorrendben: az óvodás, kis futballistától a testnevelési és sportegyetem abszolvenséig. Megjegyzem, hogy nem elég időszerű a módszere, az emberek ugyanis már alig készítenek fényképeket, mindent az okostelefon vagy a digitális fényképezőgép örökít meg. Véleménye szerint azonban egy fényképalbum inkább alkalmas az életút rögzítésére, mint a telefonfelvételek.

 

— No, én is inkább a gyors felvételek híve vagyok, fizetni sem kell a képek kidolgozásáért, és még az archiválásuk is könnyebb — mondja nevetve —, viszont ez az album egyszer majd a gyermekeimé lesz, hogy bizonyítsa: sose lehet semmit előre tudni! Egy értelmiségi család második gyermeke vagyok. A nővérem három évvel idősebb, és egészen más jellemű ember. Nagyon szeretem őt, rendkívül jó a kapcsolatunk, ám teljesen másként nézünk a világra. Ő idejében befejezte az egyetemet, dolgozik, párja is van, akivel már a fél világot bejárták. Engem azonban sosem vonzott az utazás. Nekem a futball, illetve a sport volt a világom, és hogy abban jól érezzem magam, arra itthon is van lehetőség. A szüleim sajnos elváltak, és az egyetemi tanulmányaim is egy kicsit rázósabban folytak. Talán azért, mert sokkal nehezebben vészeltem át a válásukat. Azt hiszem, az érzékenységet tekintve sebezhetőbb voltam a nővéremnél. Az anyám egyedül pénzelte a tanulmányainkat, mert az apámat jobban érdekelték az újabbnál újabb házasságok, mint a szülői kötelezettsége.

Amikor beiratkoztam az egyetem negyedik évfolyamára, találtam egy megfelelő, hivatásom szerinti, tiszteletdíjas munkát, így valamelyest tehermentesíthettem az anyámat. Persze, a munka a tanulás rovására ment, az oklevél megszerzése egy kicsit elhúzódott, ám végül minden a rendes kerékvágásba került. Az egyetemen új baráti köröm alakult ki, sokan maradtak a diplomázás után a nagyvárosban, én is. Két-három munkát végeztem, hogy fizetni tudjam a költségeket, viszont nem akartam hazajönni. Sokan ajánlották, hogy menjek külföldre, van magyar állampolgárságom is, én azonban nem tudtam elképzelni, hogy máshol éljek. Meg arra is gondoltam, hogy sehol sem álom az élet, itthon legalább ismerős közegben mozgok, beszélni is tudok mindenkivel. És akármilyen nehéz is itt, nekem ez az otthonom. Hát maradtam.

Három évvel ezelőtt mi voltunk a házigazdái egy nemzetközi, hat- és tizennégy éves kor közötti gyermekeknek szervezett futballversenynek. Megismerkedtem sok kollégával, mégis meglepett a jó néhány hónappal később érkező meghívás, hogy vállaljam el egy libanoni futballiskolában az edzői munkát. Gondolja el, huszonnyolc éves voltam, Magyarországnál távolabb még nem jártam, sosem utaztam repülőgéppel, erről az útról pedig két nap alatt kellett döntenem. A felajánlásban az állt, hogy a versenyen felfigyeltek a munkámra, és nekik egy hasonló módszerű edzőre volna szükségük. Anyám és a nővérem is biztattak, igaz, anyám tele volt aggodalommal, mert szerinte ott mindig háborúznak. Nem tudom az igazi okot, de engem végül elkapott a menni akarás. És tíz nap múlva már ott találtam magam.

Eleinte nagyon furcsálltam az új környezetemet. Angolul jól beszéltem, viszont mégis sokszor előbb szerbül, majd magyarul szólaltam meg. Sehogyan sem tudtam első helyre rakni angolt, a munkával azonban nagyon elégedett voltam. És a sportközpont vezetői is velem. Alig félévnyi munka után a fizetésem majdnem megduplázódott, lassan új ismerősökre találtam. És életemben először ott lettem igazán szerelmes. Egy Magyarországról kivándorolt családnak a lányát ismertem meg, aki Izraelben született, és az egyetem befejezése után lett a sportközpont menedzsere. A szép, romantikus kapcsolatból tavaly nyáron házasság lett. Most vagyunk először itthon, a feleségem a terhesség hetedik hónapjában jár, azt akarjuk, hogy a gyermekünk Magyarországon szülessen. Van még két hetünk, utána én visszamegyek, mert kezdődnek a nyári előkészítő edzések. A feleségem a szülés után anyámhoz jön, aki most egyedül él nyugdíjasként. Mindketten örülnek a babának és annak is, hogy alkalmuk lesz megismerniük egymást. Ha minden a terv szerint alakul, a jövő évadot már új környezetben kezdjük, van ugyanis egy angol ifjúsági központ, mely már több alkalommal hívott, munkát ajánlva számomra. A feleségemmel úgy döntöttünk, hogy elvállalom, hiszen egy egészen más kultúrájú, normarendszerű környezetben már sikeresen feltaláltam magam, így hát nagyobb meglepetés már nem érhet. És persze az is lényeges, hogy most már nem vagyok egyedül. Azt hiszem, végre megértettem, hogy sose szabad azt mondani, hogy sose. Mert a különböző világok találkozásából is születhet csodaszép emberi sors.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..