home 2024. július 14., Örs napja
Online előfizetés
„Vigyázni kell a szavakkal, hogy ne takarják el előlünk a dolgok valódi jelentését”
Szerda Zsófi
2020.05.03.
LXXV. évf. 18. szám
„Vigyázni kell a szavakkal, hogy ne takarják el előlünk a dolgok valódi jelentését”

Weiner Sennyey Tibor költő, író, műfordító, utazó, fotós, kiskertész. A DRÓT főszerkesztője, a Csillagszálló irodalmi szerkesztője. Első verseskötete A természettel való kapcsolat újragondolása címmel jelent meg. Egyik erős emlékem róla, amikor az egyetemista éveink alatt nála voltunk, Tibi új versét olvasta fel nekünk, teát ittunk, és kemény darabokra tört barna cukrot hozott édesítőnek. Azt hiszem, akkor láttam először barna cukrot. Többször találkoztunk akkoriban, de ez a nap valamiért nagyon megmaradt.

— Ez is mutatja, hogy azóta milyen sokat változtunk, mert ma már csak a kávéba teszek icipici barna cukrot, de a teába inkább egy kevéske mézet — mondja. — Ám még mindig ugyanabból a bögréből iszom, mint akkor. Szeretek vigyázni a dolgaimra, ez ilyen hobbittulajdonság. Hála Istennek, most is egy nagyon klassz helyen élhetek és alkothatok — igaz, már nem Szegeden, hanem Szentendrén.

* Rólad valami nagyon nyugodt, békés dolog jut eszembe. Egy jógapóz. Ha neked kellene definiálnod magadat, akkor melyik három jelzővel tennéd meg?

— Pedig nem vagyok ám mindig nyugodt. Sőt! Voltam én már neurológusnál, pszichiáternél és pszichológusnál is. Nem véletlenül… Egyszerre vagyok derűs és szorongós alkat, ráadásul hiperérzékeny. Nagyon sokat küzdök a félelmeimmel, az aggodalmaimmal, az idegeimmel — főleg ilyen krízis idején —, de a túláradó jó kedélyemmel is, hogy néha szeretném keblemre ölelni a világot, bort inni, szavalni, csókolózni, és Catullussal együtt kiáltani, hogy „Éljünk, Lesbia!” Ahogy a neurológus professzor mondta nekem: Kedves Tibor, maga rendkívül érzékeny. Ez nagyon jó abban, amivel foglalkozik — a művészetben és az irodalomban —, de sajnos minden más esetben hátrány. Ezen azóta is röhögök, annyira igaz.

* Figyelemmel kísérlek, és már egy jó ideje dúl közted és a polaroid fotográfia között a szerelem. Ez honnan ered? Mikor szerettetek egymásba?

— Ez egy nagyon nagy témakör. Megírtam egy esszében, a DRÓT-on a teljes esszét elolvashatjátok, és most válaszként, ha nem gond, akkor csak egy rövid részletet mutatnék ebből a Polaroid poézis című írásomból, szóval: „Sennyey Mady néni volt a nagyapám, (báró) Sennyey István lánytestvére, aki a családunk összes többi tagjával együtt nyugatra menekült az oroszok és a kommunisták elől, mindent — kastélyt, földeket, vagyont — elveszítve, ami valaha e gazdag és nemes családé volt. Unokahúga, azaz Anyám levelezett vele, és amikor megérkezett a kis dunántúli faluba, 1990 tavaszán, Mady néni valódi tünemény volt. Odaállított minket egy kupacba — nevelőapámmal, anyámmal, öcsémmel — a piros autó mellé, aminek a csomagtartója tele volt legóval, amit nekünk hozott, szóval mondanom sem kell, hogy mi akkor már teljes extázisban voltunk öcsémmel — gyermekkorunk egyik legboldogabb pillanatában —, és az elképesztően lepukkant falusi udvarunkkal a háttérben, béna-színes-műszálas melegítőinkben barátnője lefotózott minket a Polaroid gépével. Ekkor láttam először polaroidot.

* Az eltűnő időt szeretnéd megragadni — mondtad legutóbb egy előadásodban, melyet a BORD Építész Stúdió felkérésére online közvetítettek. Direkt rossz minőségű képeket alkotsz meg, igen gyakran dupla expozícióval dolgozol. Az eltűnő idő és a rossz minőség közé egyenlőségjelet lehet tenni? Hiszen minden fotó (jó vagy rossz minőség) egy már elmúlt pillanat örökkévalóságba zárása.

 

 

— Ellopni egy pillanatot annyi, mint abban az illúzióban égni, hogy talán megragadhatjuk az időt. Ilyen különös alkímia a fotózás, melyhez nekem sokáig ambivalens volt a viszonyom, édesapám — az öreg Weiner — ugyanis fényképészként tengette napjait. A családi legendárium szerint ő találta fel azt a vegyszerkeveréket, amellyel elő lehetett hívni a filmet mindössze egyetlen óra alatt (ezt a legendát a Polaroid poézis esszémben tisztáztam). Kiállt az egri vár elé — mely városban később születtem — és a pannonhalmi apátsághoz, mely mellett éltünk, lefotózta a csoportokat, és amikor azok visszaértek, eladta nekik a róluk készült képeket. Az ő pillanataikat, az ő múló idejüket. Máig végtelenül hálás vagyok annak a katolikus papnak, aki rábeszélt, hogy ismerjem meg apámat halála előtt, mert ez segített, hogy elfogadjak magamból valamit, ami apu, ami a zsidóság, és talán valamit, ami a pillanattal és az elmúló idővel kapcsolatos. Apám halála után aztán fotóztam roncsolt tekercsekre és most polaroidokra, sokszor többszörös expozícióval, ezeket imaginárius fotóknak nevezem. Ez a fotózás nekem a gyászmunkából indult, önismeretté lett, és most, nem is tudom, leginkább „csak” játék.

* Családi legendárium. Számodra mindig fontos volt a család, hogy honnan jössz, a múltad, a származásod. Volt, aki elmesélje ezeket a történeteket? Melyik a kedvenced? Ki az a családodban, akinek a legkalandosabb élete volt?

— Édesanyám számtalan levelét őrzöm egy rózsaszín mappában, ez az egyik legnagyobb kincsem. De anyám sosem mesélt teljes történeteket, mindig csak töredékeket, verseket és rengeteg mesét, ahogy apám történetei is a holokausztról, a II. világháborúról egy kisgyerek emlékei voltak. De mégis, talán a kedvenc történetem az, amikor apámmal álltunk egy nagy tükör előtt a parádfürdői nyugdíjasotthonban, és azt mondta nekem: — Tibikém, soha ne felejtsd el, hogy mi svédek is vagyunk.Svédek? — kérdeztem apámat, aki külsőleg nagyon hasonlított rám, a tükörben olyanok voltunk, mint ugyanannak az embernek a kamaszkori és az időskori énje. — Inkább vagyunk mi két magyar zsidó, apukám — mondtam nevetve a tükörképünkre mutatva, mire apám kamaszos megjegyzésemre csak annyit szúrt oda: — És svédek! Nekünk erről Raoul Wallenberg adott papírt, ezt soha ne felejtsd el! Szóval svéd is vagyok, és hogy végül egy svédvörös faház lett az otthonom a magyarokon kívül szerbek, horvátok és görögök által lakott Szentendre hegyoldalában, abban látok valami sorsszerűséget. Nem tudom, kinek volt a legkalandosabb élete a családomban, azt hiszem, mindegyikünknek túl sok kalandja volt, és én éppen ezért szeretem azt, amikor nyugiban lehet kertészkedni.

* A szöveg, fénykép és kert szentháromsága. Ez utóbbiról mesélj egy picit. Saját kert vagy másoké? Esetleg az édenkert?

— Inkább mutatok egyet, de előtte erre a kertkérdésre szeretnék válaszolni. Kertészkedni, kertet művelni nehéz, kemény, néha embert próbáló feladat, nem is való mindenkinek, de nagyon kevés dolog van, ami annyira ki tud kapcsolni, mint a kert, a növények. A földet én már nem úgy művelem, mint a szüleink. Globálisan talán érdemes lenne megfontolnunk és újraértelmeznünk a vízözön után létrejövő, Isten és Noé (és Noé fiai meg lányai) közötti szövetséget, hogy az nemcsak az emberrel köttetett, hanem minden élővel. Ez a szövetség arra hívja az embert, hogy a bolygó gondoskodó gazdája, gyöngéd kertésze legyen, nem arra, hogy mindent elpusztítson, mindenen uralkodjon. Lokálisan szerintem Magyarország (és a Kárpát-medence multikulturális népeinek) helyes válasza jelenünk kihívásaira a „kert(magyar)ország” eszme gyakorlati megvalósítása lehetne. Sok kis gazdálkodó, a termények nagyobb részében cserekereskedelem, kölcsönös megbecsülés és együttműködés, élő vidék, felelős mezőgazdaság, ökológiailag fenntartható gazdálkodás, megújuló energiák, kevesebb autó, több kerékpár, kisebb távolságok, nagyobb szellemi tér. El kell kezdenünk tudatosan mozdulni egy zöldebb, finomabb, szolidárisabb, méghozzá nemcsak az emberrel, hanem az állatokkal, növényekkel, a bolygóval szemben is szolidárisabb élet felé. Mindez most álomnak tűnik, de azt hiszem, ez a jelenlegi krízis és az egész világválság is erre világít rá. Végül pedig nem lehet megúszni az egyén ébredését, lelki útját, szóval fontos befelé figyelnünk, hallgatnunk a belső hangra. Na, de inkább mutatok egy olyan verset és képet, amelyben találkozik a költészet, a polaroid és a kert…

 

Dolgozz kertész!
 
Dolgozz kertész, igyekezz zöld ujj,
Magokat kaptál, jó földed van.
Ültess, akkor is, ha a halál arat!
Te az élet szelíd mestere vagy;
egyedül, aki ültet: az marad!

 

* Horvátországban Hamvas Béla fügefáját kerested, illetve találtad meg. Egy költő akkor is a költészeti kapcsolódásokat kutatja, ha éppen nyaral, vagy egy másik országban van?

— A krapanji művésztelepről utaztam tovább Korčula szigetére, ott kerestem meg Hamvas Béla fügefáját, melyről esszét is írtam és polaroid sorozatot is készítettem. Ekkor jöttem rá, hogy az írásaim tökéletesen társulnak a polaroid képekkel. A Hamvas-esszékötetem egyébként itt kapható.

* Aki ír, annak szerintem vannak kedvenc szavai. Szavai, melyek írásaiban is visszatérnek. Hátha neked is van ilyen.

— Vigyázni kell a szavakkal, hogy ne takarják el előlünk a dolgok értelmét és valódi jelentését. Éppen így nem lehet elég óvatos az ember a költészettel, mert attól, hogy valamit megírtunk, még nem biztos, hogy azt meg is éljük, de igen könnyen megteremthetjük, mert a szavaknak teremtőerejük van. Az ember nem a Teremtő, de meg van hívva, hogy vegyen részt a teremtésben, és így nemcsak a teremtés csodájában, hanem annak felelősségében is részesül.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..