Bakos Anita és Kókai Eléna VIBES című kiállítása február 3-án nyílt meg a Szabadkai Kortárs Galériában. Mindketten a Zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium tanárai. Az összeállítás címe telitalálat, hiszen valóban vibrál az egész kiállítás. Színek és hangulatok, legyen szó Anita mindennapokból kiragadott pillanatairól vagy Eléna belső intuíció által vezérelt absztrakt képeiről. A tárlat kurátora Miroslav Jovančić volt. A két művész először mutatkozik be önállóan a szabadkai közönségnek.
A kiállítást Gubik Korina nyitotta meg, aki a következő gondolatokkal indította megnyitóbeszédét:
— Mindkettőjük világa vibráló, néha egy húron, néha különböző univerzumokban. Mindketten mélyen belülről merítenek, és sajátos módon interpretálják a bennük rejlő impulzusokat. Ha nem ismerném őket személyesen, ha csak egy objektív, a munkáikat most ezen a kiállításmegnyitón először látó közönség egy tagja lennék, akkor megtéveszthetnének. Például azt gondolnám, hogy a magasabb, a viháncoló és hangosan röhögő festi ezeket az explozív, áradó testekkel teli színbombákat, a kisebbik, halkabb, visszahúzódó alkotó pedig a kontrolláltabb, megfontoltabb, kontemplatív absztrakciókat. Az előítéletekből kiinduló feltételezésem csak azt bizonyítaná, mennyire és milyen szinteken komplex személyiségekről és alkotókról van szó.
Ami mindkét festő munkájából erőteljesen érződik, az a nyugalom s az intimitás.
Bakos Anita festményei nyarat idéznek. Gyermekek ülnek egy medence partján, vagy ugranak éppen a vízbe, szinte hallani a csobbanást s érezni a klór maró szagát. Strandolók hada sütteti magát a tengerparton, s olvasgat, fejét kalappal takarva. Mintha egy nyaralás fényképeit látnák leképezve, átértelmezve. Ahogyan Anita saját művészetéről vall, szeret emlékezni — akár fotók által is — egy-egy élményre, melyet később a vásznon idéz vissza, s ő maga is újra gyermekké válik ezáltal. A hétköznapokból ragadja ki témáit. Egy asztal az ebéd utáni maradékokkal vagy egy szekrénybelső. Egy felhőtlen, gondtalan világ, ahol nincs idegeskedés, csak valami mélyről jövő nyugalom és lazaság.
Kókai Eléna képein nem látunk alakokat, nem figuratív, inkább absztrakt vonalat követnek alkotásai. Mark Rothko festményei és Hiroshi Sugimoto fotográfiái is nagy hatással voltak rá, így homage-ként is tekinthetünk jelen ciklusára. Az ösztönökre ható képeket állított ki, a tudatalattiba ásott le, s onnan merített. Hogy az ő szavait idézzem:
— Ha a kollektív tudattalannak legalább a felszínét megérinthetem, ha egy picit belemárthatom az ujjam a hatalmas egooldó mocsárba, akkor remélem, hogy a nézőt belesüppeszthetem termékeny, vibráló tereibe, ahol megnyugvásra, energiaforrásra, elmélyülésre lelhet.
Ha tehát túl szürkének éreznék a téli hónapokat, mindenképp nézzenek be a kortárs galériába, a színes művészi és emberi feltöltődés garantált.
