* A mitológiában az uroborosz az örökös körforgást jelképező, saját farkába harapó kígyó. S ha örök körforgás, akkor kezdjük mi is a végén. (Vagy ez éppen az eleje?) Mivel foglalkoztál a közelmúltban?

— Van egy alapítvány, ahová sérült gyerekek járnak, s az egyik kurzusnak köszönhetően négy évig dolgozhattam velük. Ennek kapcsán voltak újabb projektumok, melyekben részt vettem. Most az Üres Tér nevű színházi egyesülettel dolgozom szintén sérült gyerekekkel, hozzájuk járunk, s a művészet által próbálunk segíteni nekik, fejleszteni őket. Ez két éve tart, most a vírus egy picit megakasztotta.  

* Hogyan kell elképzelni ezeket a foglalkozásokat, mennyire fogékonyak a gyerekek a művészetre?

— Először is el kell hogy múljon az a bizonyos bizalmi időszak, össze kell szoknunk, és fel kell mérnünk, kihez hogyan érdemes viszonyulni. Bennem felmerült, hogy talán értelmetlen nekünk itt művészetet csinálni, de azt vettem észre, hogy már az elején sokat segítettünk, és nemcsak a gyerekeknek, hanem a nevelőknek is. Ez nem könnyű szakma, könnyen ki lehet égni. Mi egy kis színt vittünk mindebbe. Az egyik lány például vak, és nem is beszél, vele hangtálaztunk, mert a rezgéseket és a hangokat érzékeli, s nagyon szerette. Egy másik fiúnál is nagy fejlődés volt érzékelhető, ő a ceruzát is alig tudta megfogni, de mivel tetszettem neki, megfogta az ecsetet, és elkezdett festeni. Ehhez azonban kellett az a bizalmi kapcsolat. Van egy másik lány, aki már régóta fest, mondtam, hogy akkor szervezzünk neki kiállítást. A gyerekek mellett a szülőkkel is foglalkozunk, interjúkat készítünk velük, beszélgetünk, s ez sokat számít. 

* Akkor ez az, amit csinálni szeretnél?

— Ez is. Közösségben is szeretek dolgozni, hiszen az alkotómunka magányos folyamat: amikor festek, az egyedüllét kell, de az inspiráció is. Emberek, események, történések. Most azon dolgozunk a Streamlet Art Association berkeiben, hogy különféle művészeket összehozzunk, akik együtt dolgoznak, ezenkívül régi vágyam, hogy Vajdaságot összekössem Péccsel. Tehát az alkotás mellett a szervezés részét is szeretem a dolgoknak. Mondjuk, egyikből sem lehet megélni, de azt is megoldom, például külföldre járok epret szedni.

* Nem tudom eldönteni, hogy ez jól hangzik-e, vagy rosszul…

— Is-is, hiszen amellett, hogy a derekam igencsak megviseli, a fizetés nem rossz, és nagyon sok emberrel találkozom, beszélgetünk, tehát inspiráló is. Az idén emellett még jurtaépítésen is voltam, ahol sok technikát elsajátíthattam, ezt mind fel tudom használni például a viasszal való munkában.

* Hiszen legújabb alkotásaid nagy része már ezzel a viaszos technikával készült.

— Igen. Az egyik tanárom ezzel dolgozik, egy barátnőm is használta már, egy másik barátnőm pedig szólt, hogy apukája méhészettel is foglalkozik, úgyhogy tudna adni nekem viaszt. Ez azért jó, mert elég drága mulatság. Öt kilót kaptam, s elkezdtem vele kísérletezni. Utánajártam, hogyan lehet felhasználni, hiszen nagyon tág, széles spektrumon mozog ez a technika. Folyamatosan melegíteni kell, színezni is tudod olajjal vagy pigmentekkel, keverheted terpentinnel, hogy puhább legyen, és sorolhatnám. Misztikus anyag. Az ikonokhoz is használták. Ezeket a képeimet nem vászonra, hanem fára festem, mert nyersebben, gesztusosabban, durvábban bele tudok kaparni, nem olyan lágy, mint a vászon. Sokáig nem tudtam, hogy a sok kis méretű rajzomat hogyan jeleníthetném meg vásznon ecsettel, de a viasz ezt is megoldotta. Persze más és jóleső érzés nagy képeket is alkotni, de ahhoz műterem kell, sok anyag, ergo pénz. Emellett tárolni is kell valahol. A kis képeim nagy részét már elosztogattam, volt belőlük vagy negyven. 

* Ezek szerint könnyen megválsz az alkotásaidtól.

- Könnyen. A mesterem egyszer mondta is, hogy becsüljem már meg a munkáim, mert azt látja, hogy ha összeszedné minden képem, és szétosztaná az embereknek, engem az sem érdekelne. Erre csak annyit mondtam, hogy ez bizony így van. De talán ez is változik idővel, és sikerül belőle valamiféle jövedelmet kovácsolni.

* Két nagy képed is ki van állítva, a Portré 1 és a Portré 2. Az emberek fejében van egy ilyen elképzelés, hogy ha már festészet és portré, akkor biztosan ember szerepel az alkotáson.

— A középiskolában sok portrét készítettem, aztán valahogy másfelé mozdultam el. Mostanában újra érdekel az emberábrázolás, de amikor ezeket a képeket festettem, az anyag megismerése izgatott. A két Portré festékek portrélenyomata. Az volt a kihívás, hogyan tudom a szürkét úgy kikeverni, hogy nem használok feketét, csak színeket keverek össze. Az egyik tanárom fanatikusan szerette a színelméletet, sokat tanultam tőle, s elkezdett érdekelni a színkeveréssel járó kísérletezés. 

* Egy kiállítás arra is jó, hogy a művész végignézzen az alkotásain, belenézzen a „saját szemébe”. Te mit láttál? Megtudtál valami újat magadról?

— Rengeteg mindent. Elsősorban azt, hogy tudok kihívásokat állítani magam elé, s hogy nagyon el tudok mélyülni egy-egy technikában. A másik pedig, hogy eljutottam arra a szintre, hogy szeretnék valamit tovább is vinni. Korábban csapongtam, most viszont kitartóbban állok hozzá a dolgokhoz. S ez mindenre érvényes. Nálam ami a művészetemre vonatkozik, az az életemre is, és fordítva. S volt még egy fontos pont: az, amikor meg mertem mutatni a belsőbb, személyesebb hangvételű rajzaimat is a vásznon. Ez is a viasznak köszönhető.

* A rajzaid valójában vázlatok egy későbbi alkotáshoz?

— Nem. Vázlatból nem is tudok dolgozni. Ez egy másik alkotói folyamat a festészet mellett. Egyébként sincs mindig időm a vásznat és a festéket elővenni, ráadásul én sokat utazom, úgyhogy nincs is mindig nálam. A füzetem viszont mindig ott van. 

* Van még valami, ami nélkül nem tudnál alkotni?

— Az impulzusok és az emberi kapcsolatok. Hajlamos vagyok a bezárkózásra, s ilyenkor vagy nem alkotok, vagy nagyon depressziós képeket készítek, melyeket aztán lerombolok. Ha azonban emberekkel kommunikálok, és művészetről beszélgetek, akkor ez egészen máshogy csapódik le. Számomra fontos része az alkotási folyamatnak a művészetről való kommunikáció. 

* Ez Pécsett megvan?

— Meg. Legutóbb szerveztem egy lakáskiállítást a saját otthonomban. Összegyűjtöttem huszonnyolc művészt, s az volt a célom, hogy mi, alkotók tudjunk beszélni egymással a munkáinkról, ezért három hétig művészet vett körül még álmomban is. Volt megnyitó, zene, egy kis buli és rengeteg jó beszélgetés. Tökéletes volt arra, hogy inspiráljuk egymást. A képzőművész általában magányos farkas, egyedül alkot, de szüksége van az ilyen beszélgetésekre, melyek továbblökik, és gondolatokat ébresztenek benne. Az átlagember nem tesz fel kérdéseket a kiállításon a képeimről, mert vagy nincs kérdése, vagy fél megfogalmazni őket, nehogy hozzá nem értőnek tűnjön. S ez nem jó. Én például mindig kérdezek, főleg akkor, ha valamihez nem értek. 

* Érdekes, hogy ezt mondod, eddig fel sem tűnt, de most, hogy belegondolok, valóban így van. Nem merünk kérdezni. De sok mindent nem is lehet racionális aggyal megérteni.

— Van, ami csak hat rád, és ennyi. Nincs mindig mindenre magyarázat. Én is néha azt érzem, hogy azért festek, mert nem szeretnék róla beszélni. De attól még kérdezni kell, legfeljebb elmondom, hogy én sem tudom a választ. Én csak magamból táplálkozom, s ahogyan változom, úgy változnak néha a munkáim is. Például folyamatosan festem át a képeimet. A tanárom szerint ez rombolás, szerintem meg nem. Hiszen hozzáad valamit ahhoz, ami alatta van. Elindít benned valamit, amikor egy használt vászonra dolgozol.

* A beszélgetés végéhez értünk. Úgyhogy most még meséld el az elejét. Hogyan kezdődött a történet?

— Gyerekkoromban nem rajzoltam túl sokat. Kézműveskedtem. Az általános iskolában jött egy néni, aki megmutatta, hogyan fessünk virágot, fát stb. Már itt elkezdett érdekelni a dolog, de csak a középiskola kiválasztása előtt döntöttem el, hogy a képzőművészet felé mozdulok. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam, ahol mindent kipróbálhattam. Harmadikban kezdtünk el festeni, addig utáltam a festészetet, ekkor viszont visszavonhatatlanul beleszerettem. A dilemmák után azt éreztem, hogy ez egy akkora szerelem, amely mindig ott lesz az életemben, mint egy biztos pont. Hát így kezdődött.