home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Vezeklés
Perisity Irma
2022.12.30.
LXXVII. évf. 51. szám
Vezeklés

Az életkörülmények elnehezülésével egyre több olyan olvasó jelentkezik, aki nemcsak sorsa történetét akarja elmesélni, de tanácsot is szeretne kérni problémái megoldására. Én minden alkalommal türelmesen elmondom, hogy a rovat nem lelkisegély-szolgálat, csak azt szeretnénk, hogy olvasóink okuljanak mások sorsából. Az alábbi sorstörténet nem iskolapéldája a rovatnak.

— Már gyermekkorom óta rendszeresen olvasom lapjukat, mert a szüleim mindig vették — kezdi történetét a jól öltözött asszony —, de sohasem gondoltam arra, hogy esetleg nyilvánosan beszéljek a családomról. A lányom győzött meg, mondván: anyu, semmit sem veszítesz, ha elmondod, az talán tud majd valamit tanácsolni, aki írja a történeteket. Hát most itt vagyok, de tudatában annak, hogy ez csak könnyítés lesz a lelkemnek. Jártam már orvosnál, pszichológusnál, még jósnőnél is, de a helyzet nem változott. Igazából ez nem zavarna túlságosan, ha nem hatna rám olyan erővel, hogy magam is lassan megváltozom. És ez félelemmel tölt el. Azt hiszem, nem vagyok még egészen becsavarodva, de ha még sokáig tart, nem tudom, mi lesz a vége.

Mindenképp elmondanám, hogy a szüleimet — mindenek ellenére — őszintén, tiszta gyermeki szeretettel szeretem. Én már ötvennyolc éves vagyok, de ha anyu jól érzi magát, én még mindig, persze viccelődve, beleülök az ölébe! Az apám szakképzett cipészként hosszú évekig dolgozott a szabadkai cipőgyárban. Anyám nem volt munkaviszonyban, de apa abban az időben rengeteg munkát hozott haza, ez gyári gyakorlat volt. A cipő felsőrészeit otthon is lehetett „agyusztálni”, ahogy apa mondta. És a gyár minden darabért fizetett. Anya így járult hozzá a házi költségvetéshez.

Apa sokat dolgozott. Nemcsak a gyárban, de délutánonként, sőt néha még éjszaka is maszekolt, javította a régi lábbeliket. Az udvar végében volt egy téglából épített melléképület, melyet apa egy kicsi, csinos műhelynek rendezett be. A napja úgy festett, hogy reggel 5 óra körül elment a gyárba, délután 3 körül vissza. Ebédelt, átöltözött, anyuval megitták a délutáni kávét, és ő már kötötte is maga elé a nagy bőrkötényét, és ment a műhelybe. Anya szemrevaló fiatalasszony volt, sokszor könyörgött apának, hogy menjenek moziba vagy legalább sétálni, de apa sosem akart sehova menni a műhelyén kívül.

Óvodás voltam, amikor egy napon anya azt mondta, el kell költöznünk aputól. Persze semmit sem értettem, még akkor sem, amikor odaköltöztünk Jószó bácsihoz, aki a postán dolgozott. Azt tudtam, hogy ő is tagja volt annak a csapatnak, amely a faluban ásta a postakábelnek az árkokat, és napi rendszerességgel kávézott anyuval, amikor apa dolgozott.

Három évig éltünk Jószó bácsinál. Nekem nem volt semmi kifogásom ellene, de apa nagyon hiányzott. Amikor csak tehettem, délután elmentem hozzá. Ott ültem mellette a műhelyben, ő sokszor szó nélkül dolgozott. De én élvezettel lélegeztem be a csiriz szagát, néztem apa ügyes ujjait, ahogy a vastag tűt húzta át a cipő talpán. Ha már sötétedett, amikor elindultam tőle, mindig hazavitt, méghozzá „dócsán”. Ez azt jelentette, hogy én a hátára ültem, átfogtam a nyakát, és sokszor el is szunnyadtam, mire ő anyámhoz ért velem. Levett a hátáról, cuppanós puszit adott, és a jó éjszakát! után mindig azt mondta: várlak.

Három év után anyától azt a feladatot kaptam, hogy egyengessem hazafelé az útját, vissza akar menni apához, mert sosem váltak el törvényesen. Néhány hétbe került, mire apa azt mondta, nem bánja, költözzünk vissza. Anya ettől kezdve apa minden kívánságát leste, például állandóan a kedvenc ételeit főzte. És a nagy összeborulásnak az öcsém lett az eredménye, aki egy évvel a visszaköltözésünk után született. Ismét család voltunk, mintha mi sem történt volna. Apa nyugdíjba ment, de nem sokáig élvezte. Beteg lett, és jó néhány hónapig ágyhoz volt kötve. Odaadta anyának a megtakarított pénzét: az volt a kívánsága, hogy az öcsém egyetemet fejezzen be, és hogy mindketten lakodalommal házasodjunk. Így is lett, az öcsém most a horvát tengerparton él, két gyereke van. Nekem egy lányom — és az anyám. Apa halála óta, már majdnem tíz éve, anya ott lakik a műhelyben. Tudom, hogy hihetetlen, amit mondok, de ő még mindig kommunikál apával, kettejükre főz, mossa, vasalja apám ingeit, tisztítja cipőjét, délután mindig két kávéscsészét tesz az asztalra. Eleinte megpróbáltam lebeszélni az ilyesmiről, de úgy megharagudott rám, hogy köszönni sem akart. Mindig azt mondja, ő azt hitte, hogy szeretem apámat, és most ellenzem, hogy ő levezekelje az apa iránt elkövetett vétkét. Mert ezt — állítólag — az apám rendkívül jó néven veszi. Azt hiszem, a környéken nincs olyan orvos, akinél már ne jártunk volna. Ha anya nem a műhelyben tartózkodik, teljesen normális. De rám is olyan erős hatással van — pedig nem erőszakoskodik, hogy beszéljek apával —, hogy már úgy érzem, én sem vagyok épelméjű. Néha azon kapom magam, hogy érzem a csiriz szagát és hallom apám hangját! Nem, persze hogy nem hagyom cserben az anyámat. De mi lesz akkor, ha én is meglátom apát?!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..