Kisgyermekkorban a dicséret leginkább a sikert vagy a valamiben rejlő eredményességet követi. Később azt várjuk, hogy jól sikerüljön az iskolaérettségi felmérése — hogy a csemete versenyre kelhessen a vele egykorú társaival. Az osztályzatok megjelenésével pedig már szinte csak az 5-ösre hajtunk. Igen, mi, szülők arra hajtunk. No de mit akar a gyerek? És miért nem azt akarja, amit mi? S főleg: miért nem akarja kihozni magából a maximumot?! Persze közben valahol elfelejtettük, hogy az iskolában elsősorban nem jó jegyeket, hanem új ismereteket kellene szereznünk.

Ne csapjuk be magunkat, mi is pontosan tudjuk, hogy a gyerek észleli, hogy valaki kapott pecsétet aznap, vagy sem, esetleg ő piros vagy fekete pontot gyűjtött be. Így aztán a jutalmazás meg a büntetés rendszere, ezzel együtt a tanulás versenyszerű jellege a gyereknek hamar belsővé válik: megtanulja ezek tükrében értékelni saját munkáját is. Majd hamarosan az önértékelés is az iskolában elért sikerekhez, illetve elszenvedett kudarcokhoz kezd kötődni.

Egy hiteles és pontos szülői vagy tanári visszajelzés által az is gyorsan kiderül, hogy valakinek az egyik, másnak meg egy másik tantárgy lesz az erőssége. De az is egyértelművé válhat, hogy egy gyengébb jegy még nem ok a szégyenkezésre, sem arra, hogy a gyerek kétségbe vonja saját képességeit, tudását. Egy gyengébb jegy sok mindenről szólhat: átmeneti nehézségekről, felkészületlenségről, fáradtságról, a háttérben megbúvó családi gondokról, kamaszkori harcokról, identitáskeresésről — például a „rossz tanuló” szerepe stb.

Néha az iskola helyez túl nagy hangsúlyt a jegyekre és a versengésre, ezért ilyenkor jó, ha a szülő meg tudja értetni a gyerekkel, hogy nem az osztályzat a fontos, hanem az, amit a munkájára adott visszajelzésből hasznosítani tud: mire nem figyelt eléggé, hogyan kellett volna jobban beosztania az idejét, milyen módszerrel kellene tanulnia, hogy eredményesebb legyen…

Persze a gyerekek nem szívesen fogadják ezeket a visszajelzéseket. S ha egy osztályban a versengés erősebb, a gyerekek teljesítménye növelhető ugyan, de a tanulás iránti lelkesedésük aligha.

Az iskolai teljesítmény az adottságokon kívül függhet a szorgalomtól, a tantárgy iránti érdeklődéstől és a siker iránti vágytól is. Vagyis ha nem megy a matek, attól még a gyerek nem tehetségtelen, hiszen a rossz jegy nem csak a képesség hiányára mutathat rá. Egy jegy ennél sokkal többről szól. Ezért csak akkor van értelme az osztályzásnak, ha az a többiekhez való „viszonyítás” helyett a gyerek saját fejlődésére mutat rá. Ergo: a túlzásba vitt versenyszellem kártékony is lehet. Ám a kritikának ebben is helye van: azok a szülők, akik egyformán fogadnak bármilyen eredményt a bizonyítványban, felmentik a gyermeküket a felelősség alól — hiszen minek is erőlködjön, és megfosztják őt a tanulás csodálatos élményétől. Ráadásul nem az a cél, hogy megóvjuk a gyereket a kudarctól, s az sem, hogy agyonstresszeljük. De… Az osztályzatokat a nagybetűs életben majd felváltják a munkahelyi visszajelzések, ahol ha az ember nem teljesít, nem igyekszik fejlődni a munkájában, illetve úgy pozicionálni magát, hogy onnan kényelmesen távozzon mindennap, s örömmel érkezzen meg reggelente, akkor nem fogja szeretni azt, amit csinál — nem lesz jól. Nem lesznek belső céljai, motívumai, nem tanulja meg értékelni a saját munkáját és azt sem, hogyan állítson fel önmaga számára követelményeket.

Ezért a gyermekünk képességeihez mért elvárások (kulcsgondolat!) és a teljesítményről adott reális értékelés egyfajta bizalom, tisztelet jele a szülők részéről. Az építő kritikába még senki nem halt bele, de a saját sikerek megélése és megbecsülése kötelező!

Ne feledjük hát, az a verseny, amely a másikban érzelmi károkat okozhat, nem verseny, hanem „bántalmazás”. A felnőtt a felelős azért, hogy a megmérettetés tisztességes legyen, s a végén a gyerek ne érezze magát érzelmileg legyőzöttnek. A kisgyermekeknél (kisiskolásoknál is) a versenynek játékosnak kell lennie, és elsősorban a csapatmunkára fókuszálnia — azokat, akik aktívan részt vesznek benne, akár díjazni is lehet. A nagyobbakat is csak a hozzájuk hasonló társaikkal érdemes versenyeztetni.

A szociobiológiai kutatások azt hangsúlyozzák, hogy az egyén túlélése szempontjából a versengés és az együttműködés együttes előfordulása szükséges. Még arra is rámutattak, hogy mindkét viselkedési forma a társas kapcsolatok szempontjából egyaránt lehet antiszociális (pl. a másik akarata ellenére történő, vagy a másikat kihasználó, annak önállóságát akadályozó) és proszociális (másokat segítő, a másik fél érdekeit igénybe vevő, stb.) is.

Valljuk be, ha mi magunk is megkérdeznénk felnőtt társainkat, hogy szeretnek-e versenyezni, a legtöbben azt válaszolnák, hogy nem. Ez a szó azonnal az izgalomra, a feszültségre, a félelemre s ezzel együtt a bizonytalanságra emlékezteti őket. Természetesen így már a győzelem sem olyan vonzó. Pedig, bármily triviális is, a versenyszellem tart bennünket versenyben. Minél több emberpróbáló helyzetbe kerülünk, annál könnyebben fogunk helytállni a következőben is — a végkimeneteltől függetlenül. Igaz, az sem mindegy, hogy versenytársakat keresünk-e, vagy önmagunkat akarjuk újra és újra felülmúlni. Ez utóbbi egy egészséges folyamat mindaddig, amíg nem csinálunk belőle önértékelési gondot. Vagyis ha valami sok, teljesíthetetlen, vagy csak egyszerűen nem boldogulunk vele, akkor ezt lássuk be, engedjük el, vagy merjünk segítséget kérni másoktól.

Ráadásul nagy bajban vagyunk, ha a másokkal való összehasonlítgatás ingoványos mezejére lépünk — főleg, mert így nem tudunk elégedettek lenni saját eredményeinkkel sem, és ha ehhez még a valaki másnak megfelelni érzése is társul… Hűha… Egy kicsit játékosan úgy is fogalmazhatnék, fogadjuk el, hogy képességeink alapján mindannyian különbözőek vagyunk, más pályákon játszunk, sőt, a feladataink sem ugyanazok a pályán, de ugyanolyan fontosak!

Fotó: Pixabay.com