Saját valóságunkba ültetve ez a mondás nálunk valahogy úgy hangozna, hogy a szerb (a kínai támogató miatt Linglong névre keresztelt) Szuperligában tizenhat csapat játszik, és mindig a két belgrádi nagycsapat közül kerül ki a győztes. Az 1997/1998-as bajnokságban a szintén belgrádi Obilić (sokan Arkan csapataként ismerték) rövid időre megszakította az örök riválisok hegemóniáját, a legutóbbi nem belgrádi bajnokhoz pedig egészen az 1988/89-es idényig kell visszamenni, amikor az újvidéki Vojvodina énekelte ki a sajtot a fővárosiak szájából. 

Az utóbbi két évben a belgrádi piros-fehérek az egyeduralkodók, és habár még csak tizenöt fordulót játszottak le a szerb bajnokság 2019/2020-as idényéből, mérget vehetünk rá, hogy ezúttal is ők emelik magasba a bajnoki címért járó serleget. Ha a pályán éppen nem alakul jól a játék, akkor a játékvezetők a bírói ráadásban erősen vitatható büntetőket ítélnek a piros-fehérek javára (mint például az Inđija ellen), vagy addig hosszabbítanak, ameddig a fővárosi csapat nem tuszkolja be a győztes találatot, ahogyan Kruševacon tették. Ebben persze semmi szándékosság sincs, hiszen ők így látták a vitatható szituációkat, és puszta véletlen, hogy a kérdéses esetekben mindig a bajnokcsapat felé billen a mérleg nyelve a kisebb együttesekkel szemben. Úgy látszik, egyeseknek megfelel, hogy a piros-fehérek sorban gyűjtik a pontokat, az azonban mintha sokaknak szemet szúrt volna, hogy a mi csapatunk, az újonc topolyai TSC ilyen remek rajtot produkált a legmagasabb osztályban. Az újvidéki Vojvodina elleni mérkőzésen úgy tűnt, addig játszanak a csapatok, amíg a székvárosiak nem egyenlítik ki az állást (amit a 95. percben meg is tettek), Surdulicán egy nem létező szabálytalanság miatt megítélt büntetőből lőtt góllal nyertek a hazaiak, Ivanjicán pedig még a Javor csúcsáról is látszott, hogy a hazai labdarúgó lesen van, a derék sípmester azonban megadta az ivanjicai találatot. Mintha a szerbiai futballvalóság újra éreztetné, hogy egy úgynevezett „kiscsapatnak” egyelőre nem ildomos beleszólnia a nagyok dolgába, és a végső szót nem biztos, hogy minden esetben a pályán mondják ki. Vagy lehet, hogy képzelődöm, és mindez csak a „véletlenek” műve?