Véletlenek márpedig vannak
Huzsvár József
2015.11.22.
LXX. évf. 46. szám
Véletlenek márpedig vannak

Mindig is felnéztem azokra a mesterhorgászokra, akik céltudatosan készülve zsákmányolják a kapitális halakat. Némelyek jó minőségű és nehezen beszerezhető felszerelést használnak, mások egyszerűbb kellékekkel, de kitartó kutatómunkával, helyszíni megfigyeléssel jutnak az átlagosnál nagyobb fogáshoz.

Az a közös bennük, hogy, bár nem sokat, de rendszeresen akasztanak rekordlistásokat. Bevallom, én egyik csoportba sem tartozom, az a néhány, általam partra húzott nagyobb hal a puszta véletlen műve volt.

A nyolcvanas évek elején rendszeresen jártunk a zobnaticai tározóra rablóhalazni. Az új tóban szépen megfért egymással a csuka-, a süllő- és az addig sosem látott nagyságú sügérpopuláció. Sosem tudtuk, hogy a felkínált csalihalra mi fog rávágni, csak a kapás formájából következtettünk a leendő zsákmány fajtájára. Ezen a vízen mindig megfogtuk az engedélyezett mennyiséget, évszaktól, napszaktól és időjárástól függetlenül. Egyetlen gondunk a horgászhely megközelítése volt sáros időben.

Egy, az ideihez hasonló, enyhe, november eleji szombaton, még virradat előtt lekocsikáztam a bélamajori (karađorđevói) hídhoz, ott leparkoltam az autót, és behordtam a felszerelést a jó 200 méterre levő, két tó közötti félszigetre.

Mivel az előző napokban nagy mennyiségű eső esett, a termőföldből lehasított parti út igencsak csizmamarasztaló volt. Rossz szokásomhoz híven temérdek felszerelés volt nálam, ezért kétszerre tudtam csak behordani. Természetesen elsőként a botokat, a csalihalakat és a pecatartókat vittem, hogy bevethessem a felszerelést, aztán mentem a többi holmiért — ez a második forduló mindig futva történt, mert izgultam, hogy volt-e kapás az árván hagyott szerelékeken. Bizony sokszor bólogattak a botvégek vagy ereszkedtek le a jelzők, mire visszaértem a félszigetre.

Ebben a horgászhelyben az volt a jó, hogy két ígéretes haltanyát kötött össze. A többször látogatott nyugati tavon, pontosan a megfelelő távolságban egy vízbeveszett cserje száraz ágai meredeztek, rejtő otthont, védelmet adva csukának, süllőnek egyaránt. Ez az egymás mellett élés nem éppen a szakkönyvek szerinti, mert azokban azt állítják, hogy ez a két ragadozó nem fér meg egymás mellett. Ha itt huzamosabb ideig nem volt kapás, vagy szembeszél fújt, akkor átmentem a keleti tóhoz, ahol szintén egész sor akadó jelezte a volt patakmeder partját, szinte kínálva a jobbnál jobb halfogó helyeket. Haltalanság esetén volt még egy lehetőség, mégpedig a két tavat összekötő csatorna átfésülése villantóval.

Az említett szombaton a nyugati partot választottam, mivel ott több süllőt zsákmányoltam, mert, ugye, a két ragadozó íze között bizony nagy különbség van, természetesen a csuka kárára. A botokon két süllőző horog volt, az alsóra darabhal került, a felsőre élő küsz vagy más keszegféle, melyet éppen be tudtam szerezni. A szóban forgó napon nem voltam túlságosan megáldva csalihalakkal, ezért nem pazaroltam őket. Már megvirradt, de még egyetlen apró ráncigálást sem tapasztaltam. Átrendeztem a botokat, majd reggeliztem, meg is kávéztam a kis termoszból, de víz alatti látogatóm nem érkezett. Elővettem a pergető botot, dobtam vagy két tucatot, aztán mivel érdeklődő nem akadt, azt is abbahagytam.

Utolsó lehetőségként elkezdtem áthordani a felcsalizott botokat a másik oldalra. Két szereléket sikerült az egyik bokor alá küldenem, de a harmadik bedobásakor túl közel merészkedtem az akadóhoz, és az alsó horog be is akadt. Erőteljes cibálással beszakítottam a kampót, és a felső horogról is leráztam az utolsó ujjnyi küszt. Ezért jobb híján két apró razbórát tűztem a megmaradt felső horogra. Túldobtam az akadón az így feldíszített szereléket, felállítottam a botot, majd öblösre hagyott jelzőkarikát raktam rá.

Mivel délre járt az idő, megettem a reggelim maradékát egy almával, és lepihentem a szétnyitható székre. Kicsi volt, meg hát kényelmetlen is, de könnyen lehetett szállítani, és akkor ez volt a legfontosabb követelmény. Félórányi fészkelődés után megsétáltattam a zsibbadt lábaimat a parton, ismét pergetéssel próbálkoztam, de teljesen eredménytelenül. Miután sértetlenül ki tudtam húzni a kedvenc Aglia körforgómat egy elakadás után, az esetet égi jelnek tekintve abbahagytam a kínlódást. Kivettem a két botomat, a razbórával ékesítettet utolsónak hagyva.

Éppen nyúltam a bot után, amikor elkezdett szökni tőlem. Megpróbáltam felemelni, de ellenállásba ütköztem. Ismét egy ágra gyanakodtam, de az erős húzásomra megindult a zsinegem oldalra. A hal szerencsére az akadóval ellentétes irányba úszott. Az elején még hagyta magát közelebb vontatni, de utána lecövekelt.

Megcibáltam néhányszor a zsineget, mire a hal újra körözni kezdett, biztonságos távolságban a parttól. Akkor már tudtam, hogy nem kis méretű példánnyal van dolgom, mivel hevesebben ellenkezett, mint az eddig fogott többkilós egyedek. Meg azt is tudtam, hogy nagy baj lesz, amikor az opálos vízben felsejlett a méteres, sárgás-zöldes test, hiszen egy 30-as monofil zsinóron fityegett az egyetlenegy elárvult horgocskám. Ez pedig az álmoskönyvek szerint sem nyerő kombináció a csukák elleni harcban. Egyéb ötlet híján felerőltettem a halat a felszínre, és magasra emelt bottal próbáltam sétáltatni. Szerencsémre a horog a szája szegletébe akadt, ezért a csuka az egyik oldalán forgott körbe-körbe. A sors akaratát elfogadva ügyetlenkedtem már negyed órája, amikor is a túlparton ülő pecásnak elfogyott a türelme, és hangosan ösztökélt a hal mielőbbi kiemelésére. Én is éppen ezen dolgoztam, de a csuka nem akaródzott kijönni. Még néhány percig futtattam, mire végül a bozót mellett felfeküdt a vízre. Lassan kivonszoltam, de ekkor a hálómat találtam nevetségesen kicsinek. A fejére merítettem, majd a farkát megmarkolva kihoztam a partra. Akkorra már elfűrészelte a zsineget, a horog pirszingként ékeskedett a szája szélén.

Miután alaposabban megnéztem a méteres halat, akkor kezdtem csak el remegni az izgalomtól. Megindultam kihordani a felszerelést a kocsihoz, persze a halat vittem elsőként. Az esős idő esetére mindig nálam levő műanyag zsákba tettem, a farka bőven kilógott belőle, úgyhogy a parton ülők is láthatták, mit fogtam.

Otthon megmutattam az utcabelieknek a kilenc kilón felüli példányt, elvittem a pecatársaknak is, hogy dicsekedjek, lefényképeztem, majd felszeleteltem.

A csukafejet egy formalinos befőttesüvegben tároltam évekig a vállalati laboratóriumban, de az idők folyamán nyoma veszett. Csak egy sárga fénykép meg a leszakadt horog maradt meg, melyet ereklyeként őrizgetek annak a furcsa és ritka szerencsés halfogásnak az emlékére.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..