Azt hiszem, az emberek mindig is késztetést éreztek arra, hogy bepillantást nyerjenek mások életébe. Az egy normális emberi tulajdonság, hogy érdekel: te mitől vagy boldog vagy boldogtalan, mitől lettél gazdag vagy maradtál ágrólszakadt… És örök emberi vágy az is — különösen, ha magányossá lesz az ember —, hogy keressünk magunknak egy diszkrét beszélgetőtársat, akinek elmondhatjuk, ami a szívünket nyomja, vagy ami boldogsággal tölt el. Néha meg úgy érezzük, mint ahogy Karinthy megfogalmazta versében: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” Ahány ember, annyiféle. S annyiféle a története is, de: „Mégis a legtöbb: ember, aki él, / Mindenkinek rokona, ismerőse, / Mindenkinek utódja, őse.”
Így valahogy kezdődött a beszélgetésünk Perisity Irma kolléganőmmel az olvasók kedvenc rovatáról, a Sorsok, emberekről, melyet már húsz éve hétről hétre a legnagyobb odaadással ír a Hét Napnak. Ami, mint mondja, a legfőbb lelkiismereti kötelezettsége. Igaz történeteket, megélt emberi sorsokat tár elénk, tanulságul, s úgy vagyunk vele, hogy sok mindenben magunkra ismerünk bennük. Akár velem is megtörténhetett volna, gondoljuk néha, és hálát adunk Istennek, hogy nem ránk voltak osztva azok a sorsok, vagy reményt kapunk belőlük, vigasztalást, hogy minden baj elmúlhat egyszer, különösen, ha teszünk is érte.
* Mintegy kétezer ember keresett meg, hogy valljon az életéről ez alatt a húsz év alatt, mondod. Van olyan hét is, amikor négyen-öten jelentkeznek nálad, hogy őszintén kitárulkozzanak neked. Te hogy látod, minek köszönhető ez a nagy népszerűséged?
— Talán annak, hogy megtanultam figyelmesen hallgatni. Ez alatt a húsz év alatt, amióta csinálom, önkéntelenül egyfajta gyóntató szerepet ruháztak rám az olvasók, akik jönnek, és bizalommal fordulnak hozzám. Én igyekszem mindenki felé nyílt szívvel fordulni, úgy fogadni el a történetüket, hogy nem kételkedem az igazságában. Azt hiszem, ez a legbiztosabb módja annak, hogy őszinték legyenek hozzám. Nem oknyomozó újságírásra törekszem ebben a rovatban — annál kevésbé, mert úgy vélem, mindenkinek megvan a maga igazsága —, hanem egy-egy ember sorsának a lenyomatát szeretném átadni, és részben egy korét is, melyben élünk. Az első történeteimben még teljes névvel szerepeltek a beszélgetőtársaim, aztán, amikor egyre bizarrabb sorsok következtek, úgy döntöttem, elhagyom a neveket, mert úgy sokkal szabadabbak és őszintébbek lesznek a vallomások. Sokan azt szeretnék, hogy egyáltalán ne is ismerjenek rájuk, az a legfontosabb nekik, hogy elmondják a történetüket, hogy valaki figyelmesen meghallgassa őket.
Fotó: Szalai Attila
* Kik keresnek fel leginkább, milyen fészekből származó emberek?
— Főleg magányos és szomorú emberek. Vakvágányra futott életek. Én vagyok az, aki a magányos embert odavarázsolom a közösségbe, azzal, hogy megírom a sorsát. Az első dolog, hogy megkérnek: legyen szíves, úgy szője a történet fonalát, hogy még véletlenül se ismerjenek rám! Rengeteg olvasóm van, aki felhív: jaj, tudja, ebben a történetben olyan sok minden van, amiben magamra ismerek! Akár rólam is szólhatott volna. Vagy ezt mondják: milyen jó, hogy ezt elolvastam! Az ember sokszor azt hiszi, olyan mélyre esett, hogy annál már nincs lejjebb, aztán olvasva ezt a rovatot rájön, hogy sokkal mélyebb szakadékok is vannak. Én akkor örülök leginkább, amikor olyan emberekkel találkozom, akik a saját erejükből képesek kikecmeregni a bajból. Azzal, hogy meghallgatom őket, úgy érzik, a terheik egy részét az én vállamra rakták, és ezzel egyfajta feloldozást kapnak tőlem.
* Tapasztalatból tudom: nem könnyű egy életet három flekkbe (gépelt oldalba) besűríteni. Röviden és velősen talán a legnehezebb írni. Hogy tudsz, mondjuk, egy négyórás beszélgetést élvezetes formába öntve, hitelesen visszaadni?
— A húszéves gyakorlat, a kétezer beszélgetőtárs meg a nyolcvankét évem is adott egy rutint ahhoz, hogy fölmérjem, melyek azok a jelentős dolgok az életben, amelyek engem is megérintenek. Azokra koncentrálok. Tudod, a tanítóképzőben az osztályfőnökünk, Szabó Erzsébet, a nagyszerű, szigorú tornatanárnő azt mondta egyszer nekünk: éljenek úgy, hogy évek múlva ne kelljen azt mondaniuk, hogy ha akkor ugyanez az eszem lett volna… Én rettenetesen tisztelem a család intézményét, nemcsak szociológiai értelemben, hanem emberileg is. Mindenkiben megvan az igény arra, hogy tartozzon valakihez, ami leginkább a család keretében elégíthető ki. Én nagy családban nevelkedtem, a ludasi Farkas István nagyapámnak tíz gyereke volt, és amikor az aranylakodalmukon összegyűltünk náluk, hetvenöten voltunk. Az élet igazi értelme a gyerek. Talán szentségtörésnek számít, amit most mondok, de talán az unokák adják meg mindazt, amit anyaként igyekeztél megteremteni. Tudod, hogy mi az unoka? Az egy felszabadult szeretet. Amikor nincsenek kötelezettségeid. Nem a te dolgod már, hogy vegyél téli cipőt neki. Te nyugodtan kényeztetheted egy kicsit. Veszel neki egy tábla csokit a szerény kis nyugdíjadból. És van időd beszélgetni vele. Mindenféle volt az én életemben is, de ha újrakezdeném, azt hiszem, megint ugyanígy csinálnám. Ha a csúnya dolgok nem törtek össze emberileg, akkor azoktól csak erősödtem. Nem hiába mondjuk, hogy minden rosszban van valami jó is, amitől az ember keményebb és okosabb lesz, világosabban látja a dolgokat.
* Gondolom, nem csak a csöppnyi tiszteletdíj motivál ennyi éven át, hogy foglalkozz az emberi sorsokkal! Mondd, mit kapsz te az interjúalanyaidtól?
— Sikerélményt! Melyet én, mint mindenki más is, nagyon szeretek. (Nevet.) A pozitív visszajelzéseket.
* Melyekre emlékszel vissza a legszívesebben?
— Például a Versec közelében levő Tamásfalváról jelentkezett egy olvasóm, aki elmondta: ő Svájcban él az év legnagyobb részében már harminc esztendeje, s ott a magyar kultúrkörben rendszeresen előfizetnek a Hét Napra. Az első, amit elolvasnak, a Sorsok, emberek. Amikor megismerték egy csantavéri családról írt történetemet, gyűjtést indítottak a fiatalember műtétjére. És elhozta az 1740 svájci frankot. Vagy megírtam egy félszeg fiatalember sorsát, aki nem tudott párt találni magának. Jelentkezett egy tengerparton dolgozó, magyar kislány, aki szívesen megismerkedett volna vele. Segítettem kapcsolatot teremteni közöttük. Aztán egyszer csak kaptam a boldog sorokkal teleírt levelezőlapot, hogy összeházasodtak, gyereket várnak, és hálásan köszönik nekem. Vagy: Dél-Afrikában is olvasták a lap internetes kiadványát, eljöttek, megismerkedtünk, megtudták, hogy a férjem tüdőrákos. Menjünk el hozzájuk, ők a Jóreménység foka közelében laknak, ahol három tengerről fújnak a kedvező szelek, maradjunk náluk egy hónapig legalább, az jót tesz majd a férjem egészségének…
* Melyik beszélgetést írtad meg a legnehezebben?
— Tudod, évtizedekkel ezelőtt történt Szabadkán, a Majsai út közelében egy szörnyű gyilkosság. Egy belgrádi drogos banda megölt egy házaspárt. Ketten gyilkoltak, hárman őrködtek. A két gyilkost halálra ítélték (akkor még volt halálbüntetés nálunk), majd kivégezték. Amikor a fiúk még vizsgálati fogságban voltak Szabadkán, találkoztam az egyikük édesanyjával egy autóbusz-utazáson. És elkezdtünk mint két asszony, két anya beszélgetni. A második együtt utazásunk alkalmával elmondta nekem, hogy a fia, akire halálbüntetés vár, nem gyilkos. Az igazi gyilkos ügyvédje megfélemlítette a fiamat, mondta az asszony, hogy ha nem vállalja magára a gyilkosságot, megerőszakolják a tizenhat éves lányunkat meg engem is, és nem lesz tőlük sohasem nyugtunk. A történtek után a férjével elváltak, egymást okolva a tragédiáért. A kivégzése után megírhatom, mondta. Hetekig küszködtem magammal, hogyan írjam meg…
* Ennyi tapasztalat után te hogy látod, milyenek vagyunk mi, emberek? Mi az, ami közös mindnyájunkban?
— Mindenki valami nyugalomra, biztonságra vágyik. Sokan szeretetéhesek. De azt nem tudjuk felmérni, hogy a szeretet az kétirányú utca. Az nem lehet, hogy te szeretsz, téged viszont le sem pipálnak. Mindig annyit kapsz, amennyit adsz is. Ez egy régi igazság. Aki nem tud magából semmit adni, az ne várjon el semmit mástól. Tudod, azt hiszem, legnagyobb hibánk, hogy örökké a régi sérelmeket akarjuk megtorolni. Ettől nem lesz jobb a világ, csak fölszítjuk újra a gyűlölködés parazsát.
Fotó: Szabó Attila
* A te élettörténeted dióhéjban hogy hangzana?
— Hát, angyalom, édes! Úgy, hogy én egy szerencsés, boldog, kiteljesült ember vagyok. Nagyon egyszerű családban születtem, ahol nem volt ildomos arról beszélni, hogy „Szeretlek, kislányom!”. A szeretet abban nyilvánult meg, hogy, mondjuk, a vasárnapi ebédnél én a csirkecombot kaptam a tányéromra, az anyám pedig a püspökfalatot. Azt hiszem, a titka a dolognak abban van, hogy én sosem igyekeztem senkit megváltoztatni. De ez szült bennem egy, a gyerekeim szerint utálatos szokást. Én olyan vagyok, hogy vagy elfogadlak, vagy nem. Vagy szeretlek, vagy nem. Nekem az első benyomás nagyon fontos. Időközben mindez arra volt jó, hogy akit nem fogadsz el, annak is elfogadd a történetét. Tudod, éveknek kell elmúlniuk, hogy az ember olyan legyen, amilyen. Úgy érzem, hogy minden téren becsülettel végeztem a munkámat, azért is lett 30 000 dinár a nyugdíjam. Amit csináltam, mindig szívvel-lélekkel tettem. Tanító voltam, aztán a Zorka üzemi lapját szerkesztettem tíz évig (megkaptuk érte a város Októberi Díját), elmentem betegnyugdíjba, hogy az unokám mellett lehessek, ne kelljen napközibe hurcolni, amikor az anyja dolgozni megy, külső munkatársa lettem a Hét Napnak, ma pedig ugyancsak én viselem gondját a háztartásunknak, segítek a szomszédoknak ügyes-bajos dolgaik intézésében, egy sincs közöttük, akivel ne beszélnék, magyarórát adok szerb anyanyelvűeknek, és korholom őket, amikor nem tanulják meg a leckét…
* Mit üzensz az olvasótáborodnak?
— A nyugodt élet titka abban rejlik, hogy fogadjuk el a dolgokat olyanoknak, amilyenek, ha már nem tudjuk őket jobbá tenni. Mert nézd, hogy a térdem nem működik jól, az természetes következménye a nyolcvankét évemnek. Szedhetek rá bármilyen orvosságokat, sosem lesz már tökéletes. Azzal sem lesz jobb, ha panaszkodok rá egyfolytában mindenkinek. Akkor csak egy unalmas vénasszony leszek, aki csupán nyavalyogni tud. Ha ezt megbeszéli magával az ember, akkor bizonyos nyugalmat kap. Akkor örül a lelkem, ha úgy indul a Sorsok meséje, hogy na, ez a szerencsétlen azért kiharcolja a célját, megvalósul az álma. Rettenetesen becsülöm azokat az embereket, akik dolgoznak azért, hogy elérjék, amit elképzeltek.
Kifelé tartva Irma tisztaságtól ragyogó, egyszerű, de meleg hangulatot árasztó lakásából megakad a szemem az előszoba falán függő idézeten, mely így hangzik: Isten, áldd meg azt, aki belép ebbe az otthonba. Védd és őrizd meg azt, aki kilép innen. És adj nyugalmat annak, aki itt marad, akinek ez az otthona.
Remélem, rám és az olvasókra szállt ez a gyönyörű áldás.
