home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Végzetes utazás
Perisity Irma
2020.05.08.
LXXV. évf. 18. szám
Végzetes utazás

Szinte hihetetlen, mekkora erő van ebben a középkorú, gyászruhás asszonyban. Sorsa megdöbbentő, de olyan kimérten, nyugodtan beszél róla, mintha semmi köze sem volna a történtekhez. Pedig mindaz, ami már a múlté, alapjában rázta meg a családját és zilálta szét menthetetlenül. Azt mondja, neki csak az emlékek maradtak, fájnak, de mérhetetlen gyengédséggel ápolja őket. Mert ha már az emlékek is elhalványulnak, akkor az életnek semmi értelme sem lesz.

— Nem tudom, ismeri-e azt az érzést, amikor valamit nagyon akar, de nem tudja elérni — kérdezi —, és amikor végre mégis megkapja, annyira örül, annyira igyekszik mindent a legjobban tenni, hogy a nagy igyekezet rendszerint mindent a visszájára fordít. Ez történt velem, pontosabban velünk is.

A szüleim elég későn kerültek össze, ezért nem született testvérem. Betegesen vigyáztak rám, a koruk miatt maradibban ítéltek meg mindent, és ez rám is hatott. Végzős gimnazista voltam, amikor szerelmes lettem egy osztálytársamba. Elfogadtam az udvarlását, habár eleinte sok gondunk volt, nem értette például, miért nem maradhatok ki este 9-nél tovább. Az érettségi után ő egyetemre iratkozott. Én nem akartam továbbtanulni, szerettem varrni, és úgy gondoltam, egy jó hírű varroda jövedelméből is meg lehet élni. Néhány tanfolyam befejezésével szépen beilleszkedtem a szakmába, és volt is munkám. De az első szerelem nem állta ki a távolság próbáját, és a szüleim legnagyobb örömére szétmaradtunk.

Nehezen viseltem a szakítást, sokáig még sétálni sem mentem a városba, de az idő tette a magáét. Már elmúltam huszonhat éves, amikor megismertem egy nálam jóval idősebb férfit, akiben megfogott valami. Még a szüleim szerint is jól választottam, a férfi ugyanis érett, megfontolt értelmiségi volt, aki engedte, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Megesküdtünk, neki volt lakása, a házaséletet azonnal önállóan kezdtük. De sokáig nem maradtam terhes. A férjemnek volt két húga, mindkettő férjnél volt, és gyereket is szült. Én már lánykoromban elhatároztam, hogy több gyereket akarok, tudtam, hogy milyen, ha a szülők betegesen vigyáznak a csemetéjükre, ezt akartam elkerülni. Még azt is elhatároztam, hogy soha semmiben sem korlátozom őket, ismerjék meg a környezetüket, tanuljanak meg a saját lábukon állni, harcolják ki maguknak a helyet a nap alatt. De nem estem teherbe. Eleinte az anyósomék rábeszélésére mentünk mindenféle asszonyokhoz, akik „értenek” a meddőség gyógyításához, de eredmény nem volt. Az a legszomorúbb, hogy az egész család szurkolt, még az orvosi kivizsgálásokra is összegyűjtötték a pénzt, pedig anyagilag nem álltunk rosszul. A férjemnek volt egy rijekai üzlettársa, aki felajánlotta, hogy elvisz bennünket egy olyan orvoshoz, akinek a diagnózisa szinte mindig pontos. Ő azt mondta, van rá esély, hogy szülők legyünk. Gyógyszereket kaptunk, szaktanácsot, és három hónap múlva állapotos lettem. Szültem egy angyali kisfiút, aki olyan eleven volt, mint egy sajtkukac. Az orvossal életre szóló barátságot kötöttünk. Nem volt olyan év, hogy legalább kétszer ne látogattuk volna meg egymást.

A fiunk gyönyörűen fejlődött, értelmes, talpraesett legény volt, akit nemcsak mi, hanem a rokonság is kényeztetett. Volt benne valami mágneses erő, mellyel az első pillanatban magához vonzotta az embereket. De rettenetesen akaratos volt, és sok gond adódott a makacssága miatt, igaz, olyan érett volt, hogy mindig tudta, mit hogyan kell rendbe tennie. Iskolába indult, és játszva vette az akadályokat. Nyolcéves volt, amikor a nyári szünetben azt terveztük, meglátogatjuk a rijekai orvoscsaládot. Örömmel készültünk a találkozásra. Már közel jártunk Rijekához, amikor a férjem javasolta, hogy álljunk meg egy benzinkútnál. Dániel békésen aludt a hátsó ülésen, mi bementünk egy kávéra, de szemmel tartottuk az autót. Egy sorsjegyárus jött az asztalunkhoz, én vettem egyet, a férjem fizetett — nem voltunk talán még húsz percet sem bent. Ahogy beültünk a kocsiba, automatikusan hátrafordultam, hogy Daninak odaadjam az üdítőt, de az ülés üres volt. Kiszálltunk, rohantunk ész nélkül jobbra-balra, de senki sem látta. Jöttek a rendőrök, adatokat vettek fel, nőtt a tömeg körülöttünk, de a gyerek sehol sem volt. Két óra múlva beállt egy rendőrautó a töltőhöz, forgalmisták szálltak ki, és egy kollégájuknak mesélték, hogy egy bulgáriai nyerges vontató elgázolt egy gyereket. A kisfiú felmászott a kamion és a pótkocsi közötti ütközőre, amit a sofőr nem vett észre. Elindult, és az egyik parkoló előtt hirtelen fékezett, a gyerek leesett, és a pótkocsi átment rajta. Ma sem tudom, hogyan értünk haza, ki intézte a temetést, mi történt akkor a benzinkútnál. Hónapokig holdkórosként jártam a lakásban, szinte semmire sem emlékszem. De az idő ismét tette a magáét. Júniusban lesz tíz éve, hogy meghalt a fiam. Ezt a beszélgetést csokornak szántam az évfordulóra.


Illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..