home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Vegyes házasság — igen vagy nem?
Perisity Irma
2019.10.05.
LXXIV. évf. 39. szám
Vegyes házasság — igen vagy nem?

Többnemzetiségű, normális környezetben a fenti kérdésre azonnal rávághatjuk az igent. A kérdést az aránylag fiatal asszony tette fel, aki maga tapasztalta meg a helyes választ. Sorsának tanulsága, hogy minden eset külön történet, melynek kimenetele számtalan tényezőtől függ.

— Még csak azt sem mondhatom, hogy éretlen voltam, amikor férjhez mentem — meséli az asszony. — Elmúltam huszonkét éves, középiskolai végzettséggel javában dolgoztam, és annyit kerestem, hogy nem kellett segítséget kérnem a nyugdíjas szüleimtől. A három lány közül én vagyok a legfiatalabb, ezért is élveztem egy picivel több figyelmet a szüleink részéről, mint a nővéreim. A fizetésemből egy dinárt sem kellett hazaadnom, így lassan megvettem mindent, amire majd szükségem lesz, ha egyszer családot alapítok. Nem nagyon jártam szórakozni, az első komolyabb kapcsolatom is a munkahelyemen kezdődött, de nem tartott sokáig. A férjemet véletlenül ismertem meg. A „déli tartományban” született, ott élt a családja, ott fejezte be a középiskolát, de az apja nem engedte dolgozni, mert elég nagy volt a család, otthon is segíteni kellett.

Katonaviselt férfi volt, amikor megismerkedtünk, az apja testvére ugyanis Topolyán volt katona, ott megismert egy helybeli magyar lányt, és minden hagyományt mellőzve itt maradt Bácskában. Így a đakovicai család nem is tartott velük szoros kapcsolatot, de a férjemnek nagyon vonzó volt az itteni élet, és gyakran „felutazott” a nagybácsijához. Annak két fia és egy lánya született, és abban tértek el a nagy átlagtól, hogy mind a három gyerek két nevet kapott: egy magyart és egy albánt. Én néhány munkatársammal a Topolyai-tónál voltam fürödni, ott ismertük meg egymást a párommal. Tudja, egy nemzetet sem akarok dicsérni vagy elmarasztalni, de rettenetesen sokat szenvedtem amiatt, hogy szerelmesek lettünk. Elsősorban a szüleink ellenkeztek hevesen, én sem akartam új környezetbe menni, szerencse, hogy a férjem is ragaszkodott Bácskához. De ennél több argumentumunk nem volt a döntésünk mellett. Bejelentettük, hogy összeházasodunk. Nem volt sem lánykérés, sem eljegyzés, a szüleim azt mondták, nem lesz lakodalom sem. Végül a két nővéremnek köszönhetően volt egy szűk körű, vidám esküvőnk, melyen a szülők nem voltak jelen.

Jó hasznát vettük az előre gyűjtögetett kelengyémnek. Az idősebb nővérem anyósáéktól lakást kaptunk, és annak fejében élhettünk ott, hogy rendben tartjuk. A férjemet bántotta a lelkiismeret, hogy a szülők haragszanak ránk, ezért mindent megtett, hogy kiengesztelje őket. Igaz, elég nehezen szokta meg az itteni ételeket, szokásokat, de nagyon igyekezett, még magyarul is megtanult. Élt a szomszédunkban egy idős, gyermektelen házaspár, mely szinte fiaként fogadta őt el. A bácsi Tibinek keresztelte el, és úgy viszonyultak hozzánk, mintha a gyerekeik volnánk. A két fiunk két év különbséggel született. Boldogak voltunk. Az idősebb iskolába indult, amikor először utaztunk el a férjem szüleihez. Igazából ma sem tudom, miért nem fogadtak el. Egy hónapra mentünk hozzájuk, de még annyi idő sem kellett, hogy megváltoztassák az életünket. Mindenekelőtt apósom volt az, aki a „kezébe vette” a dolgokat. Először is megállapította, hogy a fiúkat nem tudom nevelni, persze azért, mert nem ismerték a szent könyvüket, ették a disznóhúst, és — urambocsá! — erre még a fiát is rávettem. Folyamatosan érvelt, hogy miért nem vagyok méltó a családjukhoz. A férjem pedig lassan megváltozott. Elkezdett igazat adni az apjának, és végül az egy hónap leteltével engem felültettek a buszra azzal a „jóindulatú” figyelmeztetéssel, hogy ne okoskodjak túlságosan, mert megbánom. Náluk ugyanis az a szokás, hogy ha a házastársak elválnak, a gyerekek — főleg a fiúk — az apával maradnak. Hazajöttem, és innen próbáltam pert indítani, hogy megkapjam a gyerekeimet.

A férjem néhány nap múlva a topolyai nagybácsi révén értesített, hogy ne idegeskedjek, ő már intézkedik. Nem tudtam mire vélni a dolgot. És őszintén mondom, ismerve a róluk szóló történeteket, nagyon féltem. Igaz, hogy elmúlt három hónap, de egy éjjel megjelent a férjem a fiainkkal, rendőrök kíséretében. Elmesélte, hogy a rendőrség segítségét kérte, hogy visszahozhassa a gyerekeket. Azt is megmagyarázta, hogy miért játszotta el otthon a bűnbánó fiút. Azért, mert ellenkező esetben akár tragikus vége is lehetett volna a látogatásunknak. Mindaz ugyanis, amit az apja felrótt, olyan bűnnek számít, amely szégyent hozott a család jó hírére, megsértette a hitüket, szokásaikat. Talán akkor ébredtem rá, milyen rossz lépés volt összekerülnünk, ám a férjem a könnyeivel küszködve győzött meg arról, hogy helyesen cselekedtünk. Mert az ő véleménye szerint igenis működhet jól egy vegyes házasság — ha a két egymásra talált ember érzelmei elég erősek ahhoz, hogy megküzdjenek az előítéletekkel.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..