home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Végül mégis kisüt a nap
Perisity Irma
2023.03.24.
LXXVIII. évf. 11. szám
Végül mégis kisüt a nap

Az élete hetedik évtizedében járó, talpraesett asszony a látogatását azzal magyarázza, hogy életét szeretné könyv formába önteni, és ehhez kéri a segítségemet. Láthatóan csalódott, amikor megmondom, hogy ilyen ügyben sajnos nem segíthetek. Egy könyv kiadása ugyanis pénzfüggő. Egy nyugdíjas munkásasszony pedig a mindennapi szükségleteit is alig tudja fedezni. Az alábbi írás beszélgetőtársam élettörténetének leegyszerűsített kivonata.

— Minden időszaknak csak a legfontosabb történéseit említeném — mondja, miközben a gondolatait szedi sorba. — Legalább három alkalommal kezdtem újra az életem, mert olyan a természetem, hogy sosem adom fel, úgy érzem, mindig van valami, ami miatt érdemes új esélyt adni az életnek. Azt hiszem, a tény, hogy a város másik részéről megtaláltam az utcáját, bizonyítja, hogy még ma sem vagyok annyira gyámoltalan, hogy ne tudjam irányítani az életemet. Kora gyermekkoromtól kezdve folyamatos szenvedés volt az életem, melyben ritkán adódott valami szívmelengető. Csak úgy élhettem meg a mögöttem levő éveket, hogy mindig hittel és emberfeletti erővel bíztam abban, hogy szembe tudok szállni minden akadállyal.

Bánáti születésű vagyok, de már hosszú ideje Szabadkán élek. Nem tudom, miért, de ez a város már gyermekkoromban a szívembe férkőzött. Más tanyasi gyerekek a falusi búcsúba kívánkoztak, én meg Szabadkára, pedig nem jártam még akkor itt. Egy nagyon szegény parasztcsalád ötödik gyereke vagyok, három nővérem és egy bátyám után születtem. De rám már nem jutott elég „nyersanyag”, tizenöt éves koromig állandóan beteges voltam. Az orvos szerint néhány alkalommal utolsó pillanatban érkeztünk hozzá. Talán a betegségeim miatt voltam visszahúzódó, félénk gyerek, aki az iskolában még szünetre sem mert kimenni, mert még futni sem bírtam úgy, mint a többiek. Az anyám sosem volt velem elégedett, sosem dicsért, mindig volt valamilyen epés megjegyzése, bármit csináltam. Talán ezért ragaszkodtam inkább az apámhoz. Mind az öten csak az elemi iskola hatodik osztályát fejeztük be, mert a továbbtanulást csak Kikindán folytathattuk volna, erre pedig a szüleimnek nem volt anyagi lehetőségük. A hatodik osztály után libapásztorként kezdtem „dolgozni”. De az ilyen élet annyira kilátástalan volt, hogy tizenhét évesen igent mondtam egy nyolc évvel idősebb legénynek. Gyermekésszel azt gondoltam, megszabadulok anyámtól, a szegénységtől, élem majd a magam életét. A szüleim ellenkeztek ugyan, de beszerezték az engedélyt, hogy kiskorú létemre férjhez mehessek.


Apró József fotója

A párom a szomszéd tanyavilágban élt a bátyjával, annak feleségével és a néhány hónapos kisbabájukkal. Ők sem voltak tehetősek, de volt valamennyi földjük, melyet a két testvér közösen munkált. A tanyán mi kaptunk egy pici konyhát meg egy olyan szobát, amelyet nem lehetett fűteni. A férjemmel a közös élet olyan volt, hogy néha napokig egyetlen szót sem szólt hozzám, ha pedig ezt megjegyeztem, már ütött is. Egy alkalommal, amikor szóvá tettem, hogy a sógornőm lopja a holminkat, fojtogatni kezdett. Először védekeztem, majd belém csapott a felismerés, legjobb lesz, ha hagyom, hogy agyonüssön. Addig fojtogatott, amíg el nem ájultam. Fényes jelenséget láttam, és tudtam, hogy a hátam mögött ott ülök a széken, és fojtogat a férjem. Addig pofozott, amíg magamhoz tértem, de az a jelenet kihatott az egész életemre. Ekkoriban egy ismerősünk hazajött Németországból, és megkértem, keressen ott nekem munkát. A férjemnek azt mondtam, hogy megyek dolgozni, és majd küldöm a keresetem, hogy házat vegyünk. Négy évig voltam kint, és megüzentem neki, hogy többé nem akarom látni. Elváltunk. Amikor hazajöttem, megismertem a második férjemet, aki ugyan nem ivott, de dolgozni sem szeretett. Én dolgoztam kettőnk helyett, ő meg időközben másoknak udvarolt. Amikor ezt szóvá tettem, hevesen tagadta, de rövid idő múlva megszökött egy nővel külföldre. Közben nekem sikerült egy kis házat vásárolnom Szabadkán. Mivel anyám meghalt Bánátban, magamhoz vettem apámat, aki a haláláig velem élt. Ismét megismerkedtem egy férfival, akivel talán élni is tudtam volna, ha nem lett volna anyósom, akit a férjem szinte imádott. Ő az anyjával Bánátban maradt, én itt éltem. Nem váltunk el, hébe-hóba eljött látogatóba. Nekem lánykoromban azt mondták, hogy nem lehetek anya, de egy ilyen látogatás után teherbe estem, és megszültem a fiamat, aki végre értelmet adott az életemnek. Igaz, majdnem teljesen egyedül neveltem őt fel, és erre mérhetetlenül büszke vagyok. Ma ugyanis a fiam Budapesten orvostudományból készíti a doktori munkáját. Közben meghalt az apja, akinek anyósom igyekezett beadni, hogy a fiú nem az övé. Egy éve ismét van barátom, tőle kaptam először figyelmességet, megbecsülést, ami mérhetetlenül jólesik. Nem akarok férjhez menni, de jó, hogy van. A fiam is ezt vallja, az ő véleménye pedig számomra a legfontosabb. Tudja, a gyerekem a bizonyíték arra, hogy akármilyen sötét is az utunk, a végén mégis mindig kisüt a nap, hogy melegítse a megfáradt szíveket.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..