home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Vállalni önmagunkat
Perisity Irma
2013.08.21.
LXVIII. évf. 34. szám
Vállalni önmagunkat

Már régóta a jegyzetfüzetemben lapul a történet, de valami okból mindig másikat vettem sorra. A napokban aztán megszólalt a telefonom, és ennek a csaknem egy évvel ezelőtti történetnek a szereplője szólt bele csendesen: „Nem tartja érdemesnek a sorsom megírását?” Szégyenkezve kértem elnézést, és azonnal odaültem öreg írógépemhez, hogy lepötyögtessem egy férfi sorsát, akinek volt bátorsága nyilvánosan is vállalni önmagát.

— Ha azt hiszi, hogy kevesen vannak hozzám hasonlóak, akkor téved — mondja a középkorú férfi szelíden, és kerüli a tekintetemet. — Csakhogy nagyon kevesen merik nyíltan is felvállalni önmagukat. Én is csak öt évtized elteltével mertem még apámnak is bevallani, hogy homoszexuális vagyok. Nem filozofálgatni akarok erről, hanem csak kimondani, hogy mi, mások nem tehetünk a másságunkról. Noha ennek a jelenségnek megvan a tudományos magyarázta, a hagyományok, a vallás, a közerkölcs miatt a környezetünk manapság is elítél és söpredéknek, perverz teremtéseknek tekint bennünket, akik megcsúfolják az általánosan elfogadott normák szerinti párkapcsolatot és a család szentségét, sérthetetlenségét. Bizonyára sokan elítélik és nem tartják normálisnak a homoszexuális embert, bár tudniuk kell, hogy a saját neműekhez való vonzódást valamilyen genetikai rendellenesség okozza. Persze ezt nem kell nagydobra verni, de bűnösnek se tartani őket.
Azt hiszem, minden más hajlamú embernek több fázison is át kell esnie, mire elfogadja önmagát. Most már tudom, ha akkor, amikor ráeszméltem, hogy más vagyok, mint a többi fiú, a szüleimhez fordulok, talán másként alakul az életem, könnyebben vettem volna a buktatókat, a megaláztatásokat. Van egy szexuális szempontból teljesen normális húgom. A férje halála után őhozzá költöztem, amikor az apámmal konfliktusba kerültem. Ő sohasem tesz szemrehányást, sosem botránkozik meg, ha férfilátogatót talál nálam.
Az én szememnek már gyermekkorban is mindegyik lány egyforma volt. A kisfiúk azonban nem. Volt egy osztálytársam, akit a ducisága miatt a többiek mindig maceráltak, én pedig a védelmembe fogadtam. Az iskolából hazafelé fogtam a kezét, és ettől olyan jó érzés áradt szét bennem. Így kezdődött. Apám, mivel legénykorában nagy nőcsábász volt, már ötéves koromban is azt kérdezgette tőlem, kíváncsi vagyok-e, mi van a kislányok szoknyája alatt. Amikor tehát meglátta, hogy egy kisfiúval sétálok kézen fogva, rémülten így fordult anyámhoz: ha péder lesz ebből a fiúból, agyoncsapom! Ettől kezdve mély titkolózásba burkolóztam. Az első, szégyenlős kapcsolatom a középiskola harmadik osztályában kezdődött. Úgy múltak el az évek felettem, hogy sose sétáltam kézen fogva nyilvánosan azzal, akihez a szívem húzott. Elvégeztem a pedagógiai főiskolát anélkül, hogy lett volna valakim. A szüleim, főleg az apám óva intett attól, hogy meggyalázzam a család hírnevét. Meghatározta a nősülésem határidejét. Mivel rajongtam az apámért, és meg akartam neki felelni, nem mondtam neki ellent. Pár hónap múlva összeházasodtunk egy kolléganőmmel. Született egy lányunk, akit rajongásig szeretek. A világrajövetele után azonban nem akartam tovább áltatni a feleségemet, és mindent elmondtam neki. Amint sejtettem, el is vált tőlem. A gyerekünket ő nevelte, de tőlem sem szakadt el, és én fedezem a tanulmányi költségét a bécsi zeneakadémián. Ő is tudja már, ki és mi az apja.
Az elvált feleségemtől tudott meg mindent az apám, és nem tudta elviselni az igazságot. A válásom után hazaköltöztem, de édesanyám halála után az apám elkergetett a házából. Így kerültem a húgomhoz. És ekkor kezdődött el az én igazi életem. Továbbra is az iskolában dolgozom, de senkinek se beszélek a másságomról. Három éve van egy társam, és éppolyan harmonikus a viszonyunk, mint a hagyományos párkapcsolatban élőké. Éppen olyan ember vagyok, mint a többi: becsülettel dolgozom, szigorú értékrend szerint élek, és a párom láttán éppúgy dobog a szívem, mint más férfinek egy nő láttán. Hogy a másságunkból parádét rendezve tüntessünk az elfogadásunkért, azzal nem értek egyet. Csak azt szeretném, ha embertársaim megértenék, hogy így születtem, ezzel kell élnem. Ha más nem is, énnekem azonban el kell fogadnom önmagam. De jó volna, ha ezért nem utálnának ki maguk közül a többiek.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..