Kié ez az ország? A kérdést eredetileg Daday Loránd, a darab szerzője tette fel anno. A mű, melynek átdolgozása, illetve annak rendezése Andrási Attila érdeme, ez év december 14-én Hertelendyfalván gyűjtötte egybe a közösséget.
Történt mindez a székelykevei és az ürményházi / zichyfalvi alkalmak közötti térben, a néhány évtizeddel korábban még önálló településként jegyzett városrész székely-magyar művelődési egyesületében. A Tamási Áronban.
Az erős száz percbe sűrített történelmi krimi persze korántsem „mai gyerek“. Tolmácsolói (Jónás Gabriella, Szemerédi Bernadett, Dóczy Péter, Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművész, Molnár Zoltán és Széplaky Géza), vagyis az Udvari Kamaraszínház színészei immáron ötödik esztendeje keresik fel vele a Kárpát-medence „legeldugottabb“ magyarlakta településeit is. A zömmel délvidéki gyökerű társulatot 2016-ban A világ magyarságáért-díjjal tüntették ki.
...
Szóval...kié is (vala) az ország? Lássuk, mit mond a fabula!
„A hazugságaikba görcsösen kapaszkodó, kérészéletű színházi báboké? A gyermeküktől elszakított anyáké? A szüleiktől elszakított gyermekeké? A hallgatásé? Az elnyomásé, vagy az elnyomás elleni küzdelemé? A nemzeti múltat, jelent, jövőt bedarálni törekvő asszimilációs gépezeté? A fondorlatos erőszaké? Az Istenbe, nemzeti együvé tartozásunkba vagy az önmagunkba vetett hité? Néhai vagy eljövendő szerelmeké? A magányosan, szeretetre éhezve cseperedő gyermekeké? Látlelet az egyén, a család, a nemzet életén átgázoló történelemről. Történet elszakadásról, egymásra találásról, szeretetről, asszimilációról, identitás-vesztésről, erőszakról. Váratlan fordulatokkal teli, vérfagyasztó történelmi krimi, melyben a nemzet elveszett hazáját, az anya elveszett fiát keresi. Történik Budapesten és az elcsatolása óta jégbe fagyott Erdélyben. A cselekmény a jugoszláv király elleni sikeres marseille-i merénylet napjaiban, 1934. októberében indul Budapesten. Azokban a napokban, amikor a jugoszláv hatóságok százszámra űznek át délvidéki magyarokat a határon. Zentayné, az egykori Széplaky Vera, pályája csúcsán lévő, ünnepelt színésznő. Ő a Nagykörút csillaga! A kisemmizett és kiűzött nincstelenek sorsvertségével szembesülve, a színésznő váratlanul kijózanodik saját sikere szédítő mámorából. Hirtelen és nem remélten rémisztőnek tűnnek előtte az üresfejű vígjátékokban alakított, kiszámíthatóan esendő nőcskék szerepeinek tucatjai, melyeknek sikerét, az utca tömegében való ismertségét köszönheti. Felszakad benne önnön sorscsapása, melyet színházi évei során a könnyed kacarászás és harsány röhej díjaként learatott tapsviharok alá rejtve eltemetett. A tőle erőszakkal elszakított, általa csak apró gyermekként ismert egyetlen fia. Vagyis annak fojtogató hiánya. A légszomj szembeötlő a fényben és ragyogásban. Társai a gondok feledtetésében megütközve érzékelik, az ünnepelt Verában az Anya eltörölte a Színésznőt! Messze a felhők felett, fenn a csúcson, útban a csillagok felé a díva megáll, majd megfordul. Visszaindul a rögös keskeny ösvényen, zarándokúton a sártengerben úszó, sötét mély völgybe, hátrahagyott gyermeke felé. Vera elhagyja a tegnap még számára is életet jelentő deszkákat. A gyermek apja, Vera első férje az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként az első világháború legvégén szerzett sebeibe halt bele. A hősi halott szülei, rangon alulinak tartván és hirdetvén megboldogult fiuk színésznővel kötött házasságát, a háborús hős apa temetése után a magára maradt özvegytől magukhoz szakították nem szeretett unokájukat. Vera jelenlegi férje, Zentai Szabolcs, a Magyar Királyi elhárítás magas rangú tisztje kapcsolatai révén a gyermek nyomára jut.
Érthető okokból, a fennálló háborús feszültségben, amely a jugoszláv király meggyilkolása után alakult ki, Szabolcs nem hagyhatja el az országot, az asszony kénytelen egymaga indulni Erdélybe, gyermeke után. Vera, akit tizenkét évvel a jelenleg tárgyalt események előtt, 1922-ben szó szerint a színpadról vett le Kolozsvárott a román titkosrendőrség, és tett át a határon, nyíltan vallott hazafias nézetei miatt, a román hivatalnokok nehezen áthatolható falába ütközik régen látott szülőföldjén. Miután az anya éppen hogy csak átverekedte magát a gúnyos rosszindulat balkáni sovinizmussal szilárdra cementezett falán, és eléri, hogy végre láthassa rég nem látott fiát, a viszontlátás fojtogató öröme azonmód fullad bele a rázúduló felismerés csendjébe. Fiából, Széplaky Lászlóból Vasile Seplecanut neveltek. Vasile az elhagyott László, akit – mint falura kiadott gyermeket – egy román család nevel, természetesen jó románnak, dühvel és haraggal fogadja, majd porig alázza már régen nem várt, égből pottyant anyját. A történet Észak-Erdély visszacsatolása után folytatódik, amikor is az államhatalom változik, de a küzdelem a lelkekért, a területért ugyanúgy folytatódik. Az egyik oldalon a magyar, tehát közép-európai civilizáció, amely vertikálisan szervezett, a másik oldalon a Balkán horizontálisan berendezett társadalma. Közöttük az emberek, mint megannyi törmelék egy rég elhagyott, önmagába omló, balkáni téglastócban, hol hangos és ostoba hivatalnokok, akarnokok tetszelegnek, hol félisteni, hol atyavajdai pózban.“*
