Az Oscar-díjas rendező a Saul fia lágeréből most az 1910-es évek Budapestjére vitte a nézőket. Pontosabban egy korabeli kalapszalonba tekinthetünk be.

A film cselekménye nem egyszerű, sőt, ahogy haladunk előre a történetben, egyre csak bonyolódik, és mire a film a végéhez ér, teljesen összezavarodottnak érzi magát a néző. Rengeteg kérdés kavargott bennem az úton hazafelé, ahogy távolodtam a mozitól. Mint ahogyan a filmben Írisz sem kapott soha választ a kérdéseire, úgy éreztem, a bennem felmerülő kérdések is örökre megválaszolatlanok maradnak.

A történet középpontjában Leiter Írisz (Jakab Juli) áll, aki hazalátogat Magyarországra abban a reményben, hogy néhai szülei kalapszalonjában munkát kap. Az új tulajdonos elutasítja a lányt, valamint szemmel láthatóan az országból is el szeretné távolítani. Hamar kiderül, Írisznek van egy fiútestvére. Elindul a nyomozás, ami egyre nagyobb zűrzavarhoz vezet.

A párbeszédek tömörek és rövidek. Írisz csak kérdez és kérdez, de a kérdéseire szinte soha nem érkezik válasz. Még az olyan egyszerűekre sem, hogy: „Hova mennek a lányok?” Ez egy idő után elég dühítővé vált számomra. Magamban többször is felkiáltottam: az ég szerelmére, válaszoljatok már a lánynak! A leggyakrabban elhangzó mondatok a „Menjen innen” és a „Maga mit keres itt?” Ennek ellenére Írisz mégis mindig mindenhol ott volt. Persze mindig ott, ahol nem szabadott volna. Az ide-oda bolyongása számomra gyakran követhetetlen volt, hogy mikor hol jár, és egyáltalán hogyan került oda. Valamint, ami még vicces vagy talán már-már bosszantó, hogy miután nagy nehezen felvették a kalapszalonba, nem túlzok, ha azt mondom, egy percet sem dolgozott. Ez azonban senkinek sem tűnt fel. A rengeteg gyönyörű kalap és kosztüm, valamint a táj pazar látványa némiképp talán kárpótolja a nézőt a káoszba fulladó cselekmény és a reményvesztés miatt, hogy valaha is fel tudja venni a fonalat az eseményekkel. Számomra mindenképp üdítő élmény, hogy betekinthettem a kor egy kalapszalonjába. Akkoriban nagyon fontos és elengedhetetlen tartozéka volt a hölgyek öltözékének a kalap. Ehhez méltóan a szalonok is sikkesek és pompázatosak, kifogástalan kiszolgálás, elegáns, dolgozó hölgyek. Ez tökéletesen visszaköszön a Napszálltában is.

Az operatőri munka a Saul fiáéhoz hasonló. Erdély Mátyás operatőr, feltételezhetően rendezői utasításra, mindkét filmben ugyanazokat a formai megoldásokat használta. A kamera szorosan tapad Íriszre. A főhős tarkóját, illetve kontyát látjuk, vagy a válla felett figyeljük a cselekményeket. Olykor azonban azt nézzük, amit a lány is. Vagyis Írisz szemével követhetjük az eseményeket.

A főbb karakterek kielégítő színészi teljesítményt nyújtanak. Vlad Ivanov remekül alakítja Brill Oszkárt, a kalapszalon új tulajdonosát, valamint a Zelmát játszó Dobos Evelin is kiváló. Jakab Juli minimális, visszafogott játéka remekül működik, jól hozza a kettős személyiséget. A vakmerőt, aki azonban időnként mégis visszariad, valamint a törékeny nőt, aki hatalmas erőről tesz tanúbizonyságot.

Összességében a Napszállta nem egy könnyed mozifilm, mely aranytálcán kínálja fel a megoldásokhoz vezető kulcsokat. Sőt, éppen az ellenkezője: egy labirintus, melyből nincs kiút, láthatóan a nézők ellen dolgozik. A kérdések nem fogynak, inkább csak szaporodnak, a keletkezett káosz sem oszlik el a film végére. Mégis azt mondanám, éppen ezek miatt tetszett a Napszállta. A bizonytalanság, a lezáratlanság és a zavarodottság, mely még napokkal a megnézése után is ott motoszkál a fejemben, a rengeteg megválaszolatlan kérdéssel együtt. Vajon valóban nincs megfejtése ennek a történetnek? Egy biztos: Nemes Jeles Lászlótól emlékezetes és maradandó alkotást kaptunk, melyet vagy így, vagy úgy, de elfelejteni nem lehet.