Az egyik az, hogy a legjobbnak számító termelő-, köz- és kommunális vállalatok élén — sok tíz- és százezer dináros fizetéseket érő pozícióban — jeles pártkáderek ülnek, ezért szépen kell velük bánni. A másik, hogy alkalomadtán — főként választások idején — tőlük csurrannak-csöppennek a dinár- és eurószázezrek, sőt -milliók.
Olyan pénzek ezek, amelyekkel sem az adományozó vállalatok, sem a „kedvezményezett” pártok nem tudnak elszámolni. Sőt mostanság azt is hallani, hogy ezeken a cégeken az állam segíteni kíván: birtokba vétellel — adósságaikkal együtt — vagy restruktuálással, noha ennek az intézkedésnek a hatékonysága nem ismeretes.
Eszembe jut, hogy a volt köztársasági elnök hányszor felszólította ezeket a dúsgazdagokat, szinte könyörgött nekik, hogy hozzák haza tőkéjüket, vállalataikat, és itthon fizessék utánuk az adót meg járulékot, illetve hogy tervezett beruházásaikat az országban hajtsák végre — lehetőséget teremtve Szerbia munkanélkülijeinek arra, hogy állást találjanak és családjuk pénzkeresői, eltartói lehessenek. Erre senki a füle botját se mozdította, egy-két nábob kivételével, de a melldöngetésen kívül hazafiságuk anyagi alapját ők sem bizonyították...
Miközben ezeket a sorokat írom, a rádióban hallom és a tévében látom, hogy elkészült az ország leggazdagabb embere, Miroslav Mišković elleni vádirat, és élhet a jogával, hogy 12 millió euró óvadék ellenében elhagyhassa zárkáját. No nem úgy, hogy most ott folytathatja, ahol annak idején abbahagyatták vele! Útlevél nélkül maradt, és havonta kell jelentkeznie a rendőrségen. Mondhatnám erre humorosan, hogy remek dolog történt, hiszen ez az úr 12 millió euróval növelte hazánk valutatartalékát. De nem teszem, és inkább leírom, hogy a pénzbáró gyakran elfelejtette kifizetni tiszta jövedelme után az adót, mi több, némely cégeinek dolgozói után a nyugdíj- és egészségügyi járulékot is. Mondani sem kell, hogy a megrövidített emberek akkor kerülnek kellemetlen helyzetbe, ha orvosi ellátásra szorulnak, vagy nyugdíjaztatásuk során kiderül, hogy nincs meg a kellő szolgálati idejük.
No de ezúttal álljon itt még néhány név és szám: Dragan Tomić Simpo bútoripari kombinátjának 4,9 milliárd dinár adótartozása van, Marko Miškovićnak, a fenti úr fiának a Mera Investje 784, Miroslav Bogičević Farmakomja 520, Đuro Obradović BD Agrója 344, Miomir Joksimović Dunav Groupja pedig 322 millió dinár adóval tartozik... Összegezve: ők és a hozzájuk hasonlók mintegy 15 milliárddal rövidítették meg a költségvetést. 1200 vállalkozás zöme azonban zárlat alatt van, ezért hiábavalónak tűnik az adóhivatal erőlködése, hogy behajtsa a követelését.
A „vállalkozók” második csoportjába több mint 6000 olyan tulajdonos tartozik, aki az egészségbiztosítást „felejtette” el kifizetni, és ezzel több mint 100 000 munkást foszt meg abbéli jogától, hogy orvosi ellátásban részesüljön. E vállalkozók — köztük Tomić úr 2,3 milliárd, Bogičević 93, Dragan Đurić (Zekstra) 68 millió dinárral — összadóssága 1,2 millió eurót tesz ki.
A nagy közvállalatok se szívbajosak. Ők 26, a kommunálisak pedig 1,9 milliárddal tartoznak a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alapnak. Az első élén — majdhogynem természetesen — a Putevi Srbije áll 25,5, a másikén pedig Lazarevac város 461 millióval. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy miniszterelnök-helyettesünk, nyugdíjas szövetségi és PUPS-elnökünk, Krkobabić fiának a cége, a Posta adóssága 9 millió dinár.
Rémes! Még mondja valaki, hogy ilyen pénzügyi viszonyok, ekkora adóhátralék és fontos járulékkifizetések elmaradása közepette lehet normális államot vezetni!
Talán be kellene vezetni az adósok börtönét — hátha visszatartó ereje lenne!