Nemrég a keresztkomám is kijött velem a határba. Hozta-vitte a zsákokat, töltötte az etetőket. Gyönyörködött a lassan őszi színeket öltő erdő szépségében, miközben akkorákat sóhajtozott, hogy már kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Azt hittem, hogy ráunt a zsákolásra. Átvettem hát tőle a feladatot, de ettől sem lett jobb a kedve. Kérdeztem tőle, hogy mi baja. Kaptam is választ, de olyat, hogy — már ketten sóhajtoztunk. Én már tizenhárom éve visszaköltöztem szép Vajdaságunkba, ő maradt Magyarországon. Sok mindene megvan, de hiányzik az itteni emberek mentalitása, az itthon! Nekem is sok mindenem megvan, de nekem meg a nyüzsgés, a biztos jövőkép hiányzik. Lelkünk mélyén mindketten tudjuk, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, mégis egy kicsit irigyeljük a másikat. Ezt az nyomasztó érzést pedig csak tetézte, hogy mindketten éhesek voltunk, hiszen reggeli nélkül indultunk útnak. Gyors iramban széthordtuk a zsákokat, és elindultunk visszafelé a vadászházba. Utunk rendezett gyümölcsösök mellett vezetett. Gondolatainkba mélyedve haladtunk el a pirosló almák, a csábosan integető kék szilvák között, ám a hamvas őszibarackot meglátva, pajzán mosoly ült mindkettőnk arcára. A kanyarba érve egy öregembert láttunk befordulni egy gondosan ápolt gyümölcsösbe. Komám csillogó szemmel rám nézett, és szinte egyszerre mondtuk: álljunk meg! Majd udvariasan megkérdeztük az embert, hogy szedhetünk-e egy kis gyümölcsöt. Persze, válaszolta az öreg, és már ment is tovább.
Leállítottuk az autót a bejáratnál, kiszálltunk, és boldog elégedettséggel kezdtünk eszegetni a lédús gyümölcsből. Sanyi komám szomorúan mondta, hogy Magyarországon ez azért nem így van! Ott zárkózottabbak az emberek, bizalmatlanabbak az idegenekkel. Itthon minden egyszerűbb. Még ha szegényebbek is az emberek, nagylelkűbbek. Lám, ez az ember sem sajnálja tőlünk a gyümölcsöt, pedig látszik, hogy sok munkája volt vele!
Igazat adtam neki. Szívet cseréljen, aki hazát cserél!/ Mert bárhogy él, s bárhol, csak félig él — szól a régi népszerű sláger. Most megint örültem annak, hogy mi visszajöttünk, és a hazához tartozás nemes érzetét ezáltal megadhatom régi barátomnak. Mindketten itthon éreztük magunkat!
Miközben ezek a magasztos gondolatok cikáztak át az agyunkon, hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy nagylelkű, önzetlenül adakozó házigazdánk kicsit  sántikálva ugyan, de igencsak gyors iramban kezd átmászni a gyümölcsös kerítésén, és a túloldalra érve kiabálja nekünk, hogy: — Menjenek, mert jön a gazda! — s azzal már el is tűnt a megpakolt tarisznyájával. Mi meg csak pislogtunk, mint miskolci kocsonyában a béka! Olyan mérges lettem, mint már régen nem. Szerencsére az igazi gazda nem vette rossznéven a látogatásunkat, sőt még örült is nekünk, hiszen a vadászok rendszeresen segítik a vadkár elhárításban. Jót nevetett, amikor elmondtuk, mi történt. Ismeri is az öreg félkegyelműt — mondta —, s rá sem haragudott.
Így lett a vadetetésből beetetés, és egy barátság kezdete. Mi pedig rájöttünk keresztkomámmal, miért mondják az olaszok: Tutto mondo, un paese!, azaz: az egész világ egy falu!