Mint azt már többször megírtam, gyerekkorom óta vadászom. Ezt a tevékenységet sohasem tartottam hobbinak, de még csak szórakozásnak sem.

Fegyverrel, lőszerrel felelősségteljesen kell bánni. Nekem ezt tanították, és ennek az elvnek mindig is igyekeztem megfelelni, kivéve akkor, amikor utolért és letarolt a szerelem. Beleszerettem egy olyan lányba, aki Németországból a szomszéd faluban élő nagyanyjához jött haza a nyári szünetben. Én éppen olasz vadászokat vezettem az ottani vadászházba, ő meg este a barátnőivel kijött zenét hallgatni, mivel akkor még zenekar muzsikált a betérő vendégeknek. Az egyik barátnőjét ismertem, ő mutatott be egymásnak bennünket. Szerelem volt ez első látásra. Másnap is kijöttek a lányok, és én akármilyen fáradt voltam is, megint örömmel töltöttem velük az estém ama részét, amelyet máskor a lelőtt vadgalambok tisztításával meg az olasz vadászok vacsoraigényeinek kielégítésével szoktam. Pedig az sem volt egyszerű dolog, mert ahányan voltak, annyifélét kértek.

Akkor voltak a legboldogabbak, ha közülük valaki bemehetett a konyhába, és ő készíthette el a spagettit. Aztán órákat is képesek voltak veszekedni rajta, hogy kellő időben lett e levéve a tűzről a tészta, vagy sem. Néha olyan heves vitává fajult a vacsora, hogy a pincérek azt kérdezték, hívják-e a rendőröket, mert szerintük mindjárt ölre mennek az olaszok. Pedig ők csak a maguk sajátos módján dicsérték vagy éppen szapulták a szakácsot.

Én ebben a helyzetben igyekeztem pártatlan maradni, főleg amikor alig vártam, hogy átülhessek újdonsült szerelmemhez. Az olasz vadászok is látták, hogy ez a lány nagy hatással van rám, így hát megengedték, hogy az ifjú szerelmemet másnap meghívjam a délutáni vadászatra. Ők beálltak a faluhoz közel eső napraforgótáblák szélébe, én meg ott maradtam a kedvesemmel egy öntözőkanális mellett. Pokrócot terítettünk a partoldalba, és igyekeztem bevetni minden charme-omat, hátha egy csók is elcsattan valahogy. Már egészen közel álltam a dologhoz, amikor elkezdtek húzni az afrikai gerlék, és pillanatok alatt olyan lövöldözés támadt, hogy minden romantika tovaszállt, mehettünk gerlét szedni.

Ennek ellenére még másnap is eljött velem a kedves. Akkor már nem a kanális mellé ültünk, hanem benn maradtunk az olaszok furgonjában. Megint addig mesterkedtem, hogy már éppen csókközelbe jutottam volna, de a kisteherautó annyira ránk melegedett, hogy ki kellett nyitnom az ablakát. Ekkor pedig beugrott az egyik vadászkutya, mely nemrég még a vizesárokban hűsölt. Nyakig sárosak lettünk mindketten.

A harmadik napon már nem is hívtam el magammal a lányt, én is beálltam vadászni. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg az egyik olasz azt nem kiabálta, hogy menjek már ki az árokpartra, mert ott vár a nagylány, akit eddig olyan kitartóan kísérgettem. Utánam jött biciklivel! Nem is kellett kétszer mondani! Leraktam a puskát a napraforgótáblába, és már mentem is kifelé! Melegen sütött ránk a nap, a szívemben égett a szerelem, addig-addig bűvöltük egymást, hogy csak elcsattant az a rég várt csók is! Nem zavart már sem a durrogás, sem a meleg, sőt a szúnyogok zizegését is zenének hallottam.

A vadászat végeztével kézen fogva sétáltunk haza, magunk mellett tolva a biciklit egészen a vadászházig. A puskáról teljesen elfeledkeztem. Éjjel jutott eszembe! Gyalog mentem vissza megkeresni, zseblámpával. Hihetetlen szerencsém volt, mert megtaláltam! Most is kiráz a hideg, ha belegondolok, mi minden történhetett volna, ha egy illetéktelen elvitte volna.

Az a szerelem még akkor nyáron elmúlt, de a hanyagságom tanulsága egy életre megmaradt!

Vadászpapa néhány korábbi írása:
Vadászúsztató kacsaúsztató
Magyarázom a tévedésem
Etettünk!
Libahiba
A kétszer lőtt vaddisznó
Létrás bajok
Emlékül...
Erdei történet
Nyomozás…