Egy görög dráma a mai — szlenges, tévés, vlogos — fülnek talán nem a legkönnyebben befogadható irodalmi forma.
Ahhoz, hogy értsük, s érezzük súlyát, egy picit sodródnunk kell a tengerben, mint Agamemnón hajójának, és hagynunk kell, hogy a szél a megfelelő helyre fújjon bennünket. Hullámokat és szelet persze mesterségesen is elő lehet idézni, de vigyázni kell az intenzitásra. A Népszínház Magyar Társulatának legújabb bemutatója az Oreszteia, melyet Szőcs Artúr rendezett, és nejlonhullámok habjai között játszódik.
Kovács Attila felvételei
Bevallom, általában nem tudok mit kezdeni a görögökkel, de szeretem ezeket a történeteket istenekről, jóslatokról, háborúkról, öldöklésről, erkölcsről, igazságról és még oly sok nagy emberi, isteni jellemvonásról. Hiszen annyira görög. Feláldozom a lányom, hogy feltámadjon a szél, és hazahajózhassak? Megölöm a férjem, amiért ezt tette a lányunkkal? Megölöm az anyám, amiért megölte apámat? Olyan, mint egy soha véget nem érő, jó kis szappanopera. Viszont ebben semmi szappan nincs. Vér, könny, jóslat, istenek viszont annál több. A Népszínház Magyar Társulatának színészein is látszott, hogy találkoztak már görög hősökkel, színészként mégis mindig kihívás lehet eljátszani ezt a furcsa és különleges társaságot: Klütaimnésztrát, Agamemnónt, Aigiszthoszt, Oresztészt, Élektrát, Kasszandrát, Apollónt, Athénét, Püladészt, Püthiát, egy őrt, karvezetőt, dajkát vagy hírnököt. Izgalmas lehet beleveszni — majd újra kikeveredni — a görögös elme rögös útvesztőibe, a halandó ember belső dilemmáiba, melyeket végül mindig felülír az istenek szava.
Azon is gondolkodtam, hogy itt aztán nem lehet könnyű dolga színésznek, szabónak, varrónak, hiszen a jelmezek is fogyókelléknek számítanak, a nejlonból készült ruhák rendszerint elszakadnak, vagy a szereplők tépik le őket egymásról, illetve vérben úsznak, tehát a mosógép ez után az előadás után biztosan nem lesz bekapcsolva. Az előadás díszlete, jelmeze, tehát a látványvilága nagyon szép. Ez Kovács Dániel Ambrus díszlet- és jelmeztervezőt dicséri.
Működnek ezek a szemeteskukába való műanyagok, az átlátszó és a fekete nejlonok. Az embernek néha olyan érzése támad, mintha valami modern, a figyelmet a környezetvédelem fontosságára ráirányítani akaró divattervező kreációit nézné. És a telefüstölt, vérrel telefröcskölt nejlonfalak is mutatósak. Az előadás elején a tenger hullámzása van imitálva egy óriási — festéshez használatos — nejlondarabbal, még a hullámok hangját is felidézi bennünk a susogás. Látványos, hangzatos, hihető.
Köztudomású, hogy a görög tragédiák nagy monológjai kiválóan meg vannak írva. Persze át lehet őket alakítani, ez nem tilos, de nem mindegy, hogyan csináljuk. Például nem biztos, hogy megtűrnek egy mai, „hétköznapi”, káromkodós kiszólást. Nagyon kell tudni keverni a nyelvek üstjébe beleszórt szavakat, tájszólást és csípősséget, hogy a végén valami varázslatos főzet szülessen. Mert lehet a tzatzikibe Erős Pistát rakni, csak nem biztos, hogy mindenki enni fog belőle. De egy kóstolást megér, ahány száj, annyi szokás.
Látványos, élvezhető előadás született a színház deszkáin, kár lenne kihagyni! Irány a jegypénztár, tessék megkóstolni ezt a görög desszertet.
A szerepek a következőként oszlottak meg: Klütaimnésztra — G. Erdélyi Hermina; Aigiszthosz — Pálfi Ervin; Agamemnón, Apollón — Csernik Árpád; Oresztész — Hajdú Tamás; Élektra — Pámer Csilla; Kasszandra, karvezető — Fülöp Tímea; Athéné — Körmöci Petronella; Püthia, karvezető — Pesitz Mónika; őr, karvezető — Vicei Natália; Püladész, hírnök — Baráth Attila; dajka — Kalmár Zsuzsa. Az előadás dramaturgja Sényi Fanni, a zeneszerző ifj. Kucsera Géza, a rendező asszisztense Kocsis Valéria, a súgó/ügyelő pedig Kulhanek Edina volt.