Petzold korábbi filmjei, a Barbara vagy a Tranzit komoly hangvételűek voltak, a váltás leginkább előző alkotásánál, a Hableánynál jött el nála — itt már látható volt, hogy tud ő vicces filmeket is készíteni.

Leon (Thomas Schubert) és Felix (Langston Uibel), a két berlini fiatal Felix anyjának nyaralójába utazik a Balti-tengerhez. Valójában mindketten dolgozni mennek: Leon szeretné végre befejezni második regényét, Felix pedig egy művészi portfóliót akar összeállítani az egyetemi felvételihez. Már az elején a legkülönfélébb problémákba ütköznek: lerobban az autójuk, túrázni kell a célig, sőt rövidesen kiderül, hogy egy kommunikációs baki miatt a házban sem csak ők ketten laknak majd. Egyre ijesztőbb a távolból közeledő erdőtűz is.

Fotók forrása: imdb.com

A film egyúttal nagyon vicces, a humorfaktor pedig elsősorban Leonnak köszönhető, akit parádésan alakít Thomas Schubert. Az ő szemével látjuk az eseményeket, de nagyjából úgy, mint amikor egy gyerek mesél egy felnőttnek. Annyi más fontos, apró részletet tennénk hozzá a mondandójához, de ezekre ő nem helyez túl nagy hangsúlyt. Nem igazán figyel oda a többiekre, alig regisztrálja a fontos mondatokat. Inkább „kényelmes” alkotói válságában létezik, miközben Felix ismerkedik, lazul és úszik — ráadásul még halad is a munkájával.

Leon eleve nehéz helyzetén és szorongásain ráadásul Nadja (Paula Beer), a harmadik lakó jelenléte sem segít: a lány rendetlen, éjszaka túl hangosan szexel, és úgy általában nagyon idegesítő. Az elején mintha szellemként lenne része a triónak, csak a borospoharakat és a ruhákat meg a rendetlenséget látjuk. Az első találkozás után azonban Leon lassacskán beleszeret a lányba, viszont ezt sem tudja kimutatni, urambocsá’ felvállalni. Regényének címe Club Sandwich, ezen kellene dolgoznia, de akárhány impulzus is éri, egyszerűen még mélyebbre süllyed a tehetetlenségben. Sőt még a paranoia jelei is megmutatkoznak nála, amit Petzold a vágással, hangtechnikával domborít ki. Leon folyamatosan zörejeket, hangokat, zajokat hall — persze van is mitől félni, a tűz felé igyekvő helikopterek elég vészjóslóak. Féltékeny Nadja vízimentő pasijára, Devidre (Enno Trebs), a hármójuk közti feszültség ráadásul látszólag Nadját is feltüzeli, aki először egy titokzatos lény benyomását kelti, majd hamarosan ő is más arcát kezdi mutatni, hogy lassacskán szembesítse Leont a valósággal. Nem igazán világos, mennyire jófejkedik Nadja, illetve mennyire lehet őt komolyan venni. De a szerepek, a hálótársak oda-vissza cserélődnek, a gondolatok, a bátorítás vagy a szembenézés pedig egyszer komolyan vehető, máskor színjátéknak tűnik. A Club Sandwich viszont ennek ellenére sem akarja megírni önmagát. Nekünk, nézőknek egyébként fogalmunk sincs róla, hogy miről szólhat a könyv — egy biztos, nem őszinte.

Az erdőtűz fenyegető közelsége, a lassan alászálló hamu pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy hőseinknek — különösen Leonnak — ki kell lépniük a komfortzónájukból és az önsajnálatból. A Tűzpiros égbolt könnyed fejlődéstörténet, remek — és sokak számára nagyon is megélhető, átélhető — karakterekkel, csipetnyi romantikával és egy nagy adag ifjúkori szorongással.

Ezért a filmért Petzold a palicsi díj mellett az idén a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve díját is megkapta, melyet a legjobb rendezőnek ítélnek oda.