Meglátok egy hatalmas táblát, és rájövök, hogy miért oly izgatottak. Pusztán azért, mert magyar vagyok. Az ő gyökereik is azok. Azt mesélik, hogy az osztrák–magyar megszállás alatt ültették őket. Bécs utasította Szarajevót, hogy rendbe kell tenni a birodalom egész területét. Utakat, iskolákat kell építeni, rendezni a köztereket, parkosítani, kihelyezni a központból a török temetőt. Felsőbb utasításra tehát a szarajevói kormány elkészítette Trebinje városrendezési tervét. Meghagyta, hogy Raguza (Dubrovnik) környékéről szerezzenek be platánfákat, és ültessék el őket a város főterén szabályos négyzet alakban. A település közepén egy török temető volt. Azt felszámolták, és a helyére elültették a fákat. Kertészt is rendeltek melléjük és az újonnan kialakított főtér virágainak gondozására. A nem túl jelentős kisváros alkalmazásában állt egy városi kertész egészen 1941-ig. Ekkor a főtérre néző szálloda kisajátította a teret, és a felügyelete alá kerültek a fák. A szállodát ma Platánok Hotelnek hívják.

A trebinjei platánok

Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok, helyiek és vidékiek, mindenki megcsodálja a tizenhat monstrumot. Itt senki sem siet, mindenki ráér. Ráérnek elengedni gondolataikat a fák koronái közé, ráérnek egymást meghallgatni, leülni egy forró feketekávéra. Bármerre jártam Bosznia-Hercegovinában, mindenütt békés, kedves helyiekkel találkoztam. Gyakran elcsattant egy mosoly, egy kacsintás, egy kako si? vagy egy odakle si? Mindezeket a kedves emlékeket előcsalogatják belőlem e kedvesen bólogató öreg fák.

A Boldogságos Szűzanya-kolostor

De mennem kell tovább, fel kell fedeznem a város minden zegzugát. Meg rostélyosfüstöt is érzek. Lemegyek a Trebišnjica partjára, onnan jönnek az illatok egy kerthelyiségből. Itt egészen más a hamburger, mint otthon: egy vékony lepény, két-három kanálnyi vöröshagyma, tíz csevap meg egy gombóc kajmak. Lehet kérni mellé olajos sült paprikát jó sok fokhagymával. Persze hogy kérek. Egyszerű, de felejthetetlen. Igazi boszniai. Innen jól látszik a város fölé magasodó Crkvina domb. Három magaslat fogja közre a várost, ez a legalacsonyabb. Nem kérdés számomra, hogy megmászom-e. Korábban láttam fentről készült képeket, pazar a kilátás a városra. Miközben gyűröm le a métereket, útközben idős nénik árulják házi készítésű portékáikat: kötött harisnyákat, csipketerítőket, de ami nekem jobban tetszett, az dunsztosüvegekben meg sajtosdobozokban volt. Nem sérthettem meg őket, kénytelen voltam megkóstolni egy-két fajta házi kulent, túrót, friss hagymát, pogácsát, szirupokat, befőtteket. A házak udvarában veteményeskertek voltak, tankönyvbe illő burgonya- és borsóültetvényekkel. Az utca másik oldalán már a domboldal kezdődött, itt legelésztek a helyi tejgyárak.

A városi piac

A Crkvina tetejéről valóban páratlan a kilátás. Ifjúkorom egyik kedvenc filmje, a Walter Szarajevót védi kezdőjelenete jutott eszembe, amikor a katonák a dombról pásztázzák a várost. Itt most béke és nyugalom van. A dombtetőn egy új ortodox kolostor és egy gyönyörű harangláb áll. A Hercegovinai Gračanica komplexum 2000-ben készült el. A Boldogságos Szűzanya-kolostor kriptájában pihennek Jovan Dučić költő földi maradványai. A város legismertebb szülötte Amerikában halt meg még 1943-ban. Ott is temették el egy pravoszláv templomban. Végrendeletében meghagyta, hogy a Trebinje fölötti hegyen helyezzék örök nyugalomra egy olyan templomban, amilyen a koszovói Gračanica kolostor. Az új templom építésére hagyott is pénzt, de nem eleget. Utolsó kívánsága több mint fél évszázaddal a halála után, de teljesült.

Egy tér az óvárosban

A lényeg viszont lent van a Crkvina lábánál: Trebinje és a Trebišnjica. Megvannak a platánok, a főtér, a városháza, egy-két templom, melyeket még meg kell keresnem. Megakad a szemem egy mecseten. A Resulbegović Oszmán pasa dzsámi Hercegovina legtágasabb mecsete. Allah háza mellé egy medreszét is épített a pasa, ez lett a város első oktatási intézménye. Mindenki a csodájára járt a mecsetnek, nem úgy III. Ahmed szultán. Nem tudta elfogadni, hogy a pasa dzsámija szebb, mint a császáré. Elrendelte hát a pasa és kilenc fia kivégzését.

Aztán előugrik a tájból egy öreg híd a folyón. Az Arslanagić hidat I. Szulejmán bizánci szultán parancsára Sokolovics Mehmed pasa építtette, akinek egyébként számos épületet és építményt köszönhet a Nyugat-Balkán. Szóval a hidat 1573-ban fejezték be. A kőhíd 4 méter széles és több mint 60 méter hosszú. Arslan agára bízták a karbantartást és a hídpénz beszedését. Idővel róla nevezték el a hidat. Ivo Andrić a legelegánsabb hercegovinai hídként jellemezte. Úgy tartják, hogy a mostari Öreg híd, Ivo Andrić hídja a Drinán Višegradnál és a trebinjei Arslanagić híd Bosznia-Hercegovina három legszebb és legismertebb hídja. Ez utóbbi folyami átkelő elkészültével létrejött az egyetlen közvetlen összeköttetés a tengermellék (Herceg Novi, Dubrovnik) és a Belgrád–Isztambul főút között. Mondani sem kell, hogy ez hány karavánt, mesterembert, kézművest, fűszert és ékszert hozott a városba. Ekkor lendült fel a település gazdasága és élte első virágzását. Az abból az időből való óvárost körülvevő fal még ma is áll. A városkapukon belül viszont már nincs török bazári hangulat, de karavánszerájok vannak – igazi török kávéval, ratlukkal és baklavával. A városi piac is különleges: az árusok nem asztalokról árulnak, hanem lécekből és deszkákból reggel összetákolnak egy platót, arról értékesítik portékáikat. Dél körül szétszerelik, felszabadul a piactér, és a kocsmák máris kihelyezik asztalaikat. Mindennap van piac, de az igazi a szombati. Ekkor lejönnek a környező hegyekről a termelők, és hozzák a finomabbnál finomabb házi kolbászokat, túrókat, sajtokat, borokat, mézeket, aszalt gyümölcsöket, fűszereket, teakeverékeket, kalácsokat.  

A délszláv háborúk után Trebinjében tizenöt pravoszláv templomot, két katolikust és egy mecsetet építettek újjá. A városban ismét békében él egymással a három nemzet, a három felekezet. Együtt szervezik meg a város fesztiváljait, koncertjeit, sporteseményeit. Biztosan sokaknak fájnak még a háború sebei, de ez a városban nem érződik. A hercegovinai Trebinje – lakosaival, ételeivel, hangulatával – egy csepp Jugoszlávia. Talán az utolsó csepp.

Itt az igazi