Szabó Attila fotóillusztrációja

Ezekben a napokban valamiféle különleges emlékezés-pára lengi be a temetőket. Ott kering az örök nyugvóhelyek között, majd a fel-felerősödő széllel tovaröppen, hogy egy másik sírhely hideg kövére ereszkedve megpihenjen.
Emlékezünk. Azokra, akik már nincsenek közöttünk, de a szívünkben tovább élnek. Hiszen olyanok ők, mint akik el sem mentek: szólnak hozzánk magányunkban, s mi választ várunk tőlük: vigaszt és parányi bizonyosságot afelől, hogy nem élünk -- és ők sem éltek -- hiába. Hogy marad valami utánunk, mint ahogy utánuk is maradt. Hiányuk fáj. Könyörtelenül tépi lelkünket ezerfelé...
November 2-a a halottak napja. Ilyenkor az emlékezés virágaival, a kegyelet mécseseivel felékesített temetők az emberi élet mulandóságát és az emlékezés örökkévalóságát hirdetik.
Tovább élnek-e bennünk? -- kérdeztük olvasóinktól.
Dr. BOGNER István, a Vajdasági Pax Romana elnöke, a szabadkai Műszaki Főiskola tanára, a Veszprémi Egyetem docense:
- Arra a kérdésre, hogy tovább élnek-e bennünk a hatvan évvel ezelőtt elhurcolt és galád módon kivégzett hozzátartozóink, lehetne csak egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. A ,,nem" válasz egyeseket talán meglepne, de azt is mondhatnánk: ,,Olyan fiatal volt még, hogy nem is emlékezhet rá". Annál inkább kiegészítésre szorul a kérdésre való ,,igen" válasz. Miért élnek lelkünkben még most is tovább? Pontosabban: ki az, aki továbbadta a félárva gyermekeknek az elvesztett közeli hozzátartozó, általában az apa iránti tiszteletet és szeretetet? Ez az édesanya volt. Ő volt az, akinek a legerősebbnek kellett lennie azokban a szörnyű időkben. Túltennie magát a saját fájdalmán, erőt venni magán, és lelket önteni a fiát elvesztő édesanyába, vagyis a saját anyósába, s megpróbálni saját gyermekei számára pótolni a pótolhatatlant: az édesapát. Nemcsak az ártatlanul kivégzettek voltak áldozatok, hanem a hozzátartozók is. Gondolok itt a nagymamákra, édesanyákra, akik évtizedeken át lassan égő áldozatot mutattak be.
Otthon halk suttogással csak ennyit hallottunk: ,,Őt is...!" Vagyis: ,,Őt is elhurcolták, pedig milyen jó ember volt!" Az iskolában viszont csak ,,háborús bűnösök"-ről, ,,fasiszták"-ról és ,,hazaárulók"-ról beszéltek. Eleinte nem értettük, de ahogyan lassan felcseperedtünk, rájöttünk arra, hogy ezekbe a kategóriákba sorolják apáinkat is. Nem szóltunk, nem vitatkoztunk, mert otthon arra tanítottak bennünket, hogy ,,most még nem szabad szólni". És az otthon szava erősebb volt a tankönyvekben és filmekben bemutatott ,,hős partizánok"-ról szóló meséknél. Otthon azt hallottam, hogy ezek a ,,hős partizánok" vitték el az apámat. És ez is éberen tartja elvesztett szeretteink emlékét. Ahhoz, hogy lelkünkben tovább élhessenek, hozzájárult még egy nagyon szomorú tény is: azoknak a magukat magyarnak valló, de az akkori hatalomnak -- az érvényesülés reményében -- behódoló magyarok, pontosabban a gyászmagyarok magatartása, akik még tíz évvel ezelőtt is ,,háborús bűnösökről" beszéltek. Ekkor szorítja az ember ökölbe a kezét, és mondja: ,,Csak azért sem megyek el innen! Maradok, és megpróbálom folytatni azt, amit apáinknak nem tettek lehetővé!"
Csakúgy, mint édesapám, magam is tanár vagyok. Számomra a legnagyobb elismerés, ha azt hallom: ,,Jó tanár vagy, akár az édesapád volt!" És ha ezt őszintén mondják, szívükben is így érzik, akkor biztos vagyok abban, hogy nemcsak a saját fiaimban, hanem a gyermekeim, vagyis a diákjaim lelkében is tovább élnek a halottaink...
SZABÓ Vilmos bácskossuthfalvi nyugdíjas:
- Sajnos, halottaink már csak az emlékezetünkben élnek tovább. Ez az egyetlen módja annak, hogy szeretteink ne merüljenek feledésbe. Szörnyű tragédia, ha az ember olyasvalakit veszít el, aki nagyon közel állt hozzá. A gyász csak gyász marad, és az élet már soha többé nem lesz olyan, mint annak előtte volt. Aki pedig a gyermekét veszíti el, az már csak a reá való emlékezésnek él, lelke a homályból fel-feltűnő mosolyának, hangjának, mozdulatainak felidézéséből táplálkozik. A hétköznapok szürkévé, üressé lesznek, az ünnepnapokat pedig egyszerűen kitöröljük a naptárból. A gyász midig velünk él, nem csupán ezen az egy napon. Mert akit szerettünk, soha nem tudjuk feledni. Az idő ugyan enyhít valamelyest ezen a fájdalmon, de időről időre újra előbukkan, s marad a keserű valóság: mi még élünk, ő pedig már csak emlék...
MOJZES Antal, a bajmoki helyi közösség, valamint a Kegyeletadó Bizottság elnöke:
- Természetesen tovább élnek bennünk nemcsak a saját, hanem a ,,közös" halottaink is. Hatvan éve annak, hogy Bajmokon megtörtént a tragikus esemény: 1944. november 2-án csaknem kétszáz magyar és német nemzetiségű ártatlan áldozatot végeztek ki az Akácfánál. Ez a hely azóta emléktemetőként szolgál. Kutatásaim során sokat foglalkoztam e szörnyű esemény körülményeivel, de soha, egyetlen büntetésben részesült kivégzett ember nevével sem találkoztam. Ezek szerint a kivégzettek legnagyobb bűne az volt, hogy magyarok vagy németek voltak. Őket annál a bizonyos akácfánál végezték ki, amely akkor Petar Duliæ ügyvéd apósának a telkén állt. Ez az ügyvéd volt akkoriban a rögtönítélő bíróság elnöke is. A kivégzés két partizánegység feladata volt: a VIII. Vajdasági rohambrigád harmadik zászlóaljának százada és a IV. Vajdasági rohambrigád negyedik százada végezte. Ez utóbbi a valahol Boszniában elkövetett bűnökért lakolt oly módon, hogy ki kellett végeznie az ártatlan áldozatokat.
A kivégzés helyszínét éveken át nem volt szabad látogatni, de a rendszerváltás után a telket megvásárolta Szabadka önkormányzata, és azóta a bajmoki Dózsa György MK tulajdona. 1990-ben emlékeztünk először a szabadkai önkormányzatnak, a VMSZ-nek és a bajmoki polgárok bátorságának köszönhetően. Ekkor jelent meg a Halottak napja Bajmokon című könyvem is. Attól kezdve minden évben megszervezzük a gyászmegemlékezést. 1998-ban az Akácfa emléktemetőben kopjafát és keresztet is elhelyeztünk, valamint tujákat ültettünk. Az idén ezen a napon hét márványtáblát helyezünk el, amelyre felkerül mind a 193 ártatlan áldozat neve.
STANYÓ Irma nagybecskereki varrónő:
- Halottaink emléke tovább él bennünk. Megemlékezünk a születésnapjukról, a névnapjukról, egyéb, számukra is fontos dátumokról. Felidézzük az arcukat, egy-egy kedves eseményt, amely hozzájuk kapcsolódik. Engem mindig úgy tanítottak a szüleim, hogy az elhunytak emlékét tisztelni kell. Ezt a temetőlátogatással, a sírhely virággal való feldíszítésével is meg lehet tenni, de az igazi tisztelgés emlékük előtt az, ha a szívünkben helyet adunk nekik. Ha egyedül vagyok, gyakran eszembe jut az édesapám, akit nagyon korán veszítettem el. Sokat gondolok rá és elképzelem, hogy miben lett volna más az életem, ha ő mellettem van. Noha már nagyon régen meghalt, mégis hiányzik. Akkor igazságtalanságnak tartottam, hogy el kellett távoznia, ma már viszont megértem, hogy ez az élet rendje.