— Lehet, hogy nem vagyok eszményi gyereke a szüleimnek — mondja kesernyés mosoly kíséretében —, de ők sem voltak példásak. A gond azonban az, hogy az ő mulasztásaikat, felelőtlenségüket nekem kell megfizetnem. A történetnek nincs boldog vége, hiszen az eseményeket nem az érzelmek, hanem a vitatható törvény alakítja. Az az olvasó, aki hasonló helyzetben van, ne számítson igazságra.

Itt születtem a környéken, az anyám nevelőszülőknél nőtt fel, sohasem keresett fel bennünket egyetlen rokona sem. Apám egy háború után idetelepített család első gyermeke volt. Még iskolába sem járt, amikor a menetrenden kívüli vonat idehozta őket. Az öccse már itt született, itt nőttek fel. A kultúrotthonban szervezett vasárnapi bálokon melegedtek össze anyámmal — és összeházasodtak. Az első „szerzeményük” én voltam, apám állítólag nagyon örült nekem, mert fiú voltam. A házasságuk azonban sajnos mindössze néhány évig tartott.

Nem tudok sokat az életünkről. Az apai nagymama szerint anyám nem tudta, milyen a családi élet, hogyan kell egy feleségnek, anyának viselkednie, ezért váltak el, amikor hároméves voltam. Arra már emlékszem, hogy anyám gyakran váltogatta az „apukáimat”, de többé nem ment férjhez. Iskolába kezdtem járni, amikor megismerkedett egy doboji férfival, aki régóta Németországban dolgozott, és elment vele. Engem apámnál hagyott, de ő hamar újranősült, született egy lánya, és nekem már nem volt helyem, így lettem az apai nagymama neveltje. Meg kell mondanom, ő sosem állt a fia pártjára, ha én kerültem szóba, mindig a fiát szidta és akarta ráncba szedni, de hiába.

Úgy nőttem fel, hogy az apámat csak időnként láttam az utcán. Hozzánk nem járt, mert a nagymama nem szerette a feleségét. Volt családom, de igazából senkihez sem tartoztam. Furcsa módon anyám sosem hiányzott, igaz, nem is jelentkezett azután, hogy itthagyott. Néha szerettem volna apámmal lenni, de ez is csak álom volt. Azt hiszem, apámat anyám viselkedése billentette ki az egyensúlyból. Ahogy idősödött, úgy lett egyre gusztustalanabbul gátlástalan modorú, s a környéken talán nem is volt olyan nő, akit meg ne környékezett volna. Inni kezdett, egyszóval idősebb korára tört ki rajta a keserűség. A felesége egy ideig tűrte, majd amikor a lányuk húszéves lett, elvált tőle. De a lányuk továbbra is jó viszonyban maradt apával. A húsz együtt eltöltött év alatt szépen gyarapodtak, lakást vettek, volt egy kis parcellán hétvégi házuk, kocsijuk, egyszóval normálisan éltek.

A válás után apám elveszítette a munkahelyét, és elkezdődött a vándorélete. Eleinte a hétvégi házban lakott, de ott nem volt fűtés, hát albérletbe költözött. Viszont idővel kidobták onnan, mert nem fizetett rendszeresen. Az ital miatt állandó munkát sem tudott kapni, igaz, fiatal sem volt már. A nyugdíjhoz azonban még nem volt elég öreg. Időközben meghalt a nagymama, én megnősültem, született két kislányunk. A húgom is férjhez ment, apám eladta a hétvégi házat, és abból fedezte a lakodalmi költségeket. Az esküvő után a húgomék külföldre költöztek, és néhány hónap múlva az anyját is kivitték. Ezután jó ideig nem láttam apámat, majd egyszer csak a gerontológiai intézetből jöttek ki hozzánk, és elmondták, apám részegen elesett az utcán, és a lábát törte. Amikor megtalálták, bevitték a rendőrségre, és onnan került az otthonba.

Fizetése, nyugdíja továbbra sem volt, hozzátartozóként pedig engem jelölt meg, ezért voltam én az, akit felkerestek. Utána kezdődött az igazi búcsújárás egyik hivatalból a másikba. Hiába mondtam, hogy egyetlen dinár tartásdíjat sem fizetett, a nagymamám tartott el, amíg be nem fejeztem a középiskolát, az egyetemet pedig saját költségen, és soha nem volt igazi kapcsolatom vele, az anyagi javait pedig a lányának adta. Nekem két iskolás gyerekem meg egy munkanélküli feleségem van, ezért ha akarnám, akkor sem tudnám fizetni a költségeit. Mindez persze semmit sem javított a helyzeten, a törvény ugyanis kimondja, hogy a gyermek köteles a szüleit eltartani, ha azok munkaképtelenek, vagy nincs miből megélniük. Az ügyvédem egy jótanácsot adott, mely szerint hiába hadakozom, szél ellen nem lehet pisálni, úgyis én leszek a pisis! Az egyetlen megoldás az lehetne, ha otthagynám a munkahelyem, mert akkor nem volna miből levonni apám elhelyezési költségeit. Ezt persze nem tehetem meg, hiszen a gyerekeim maradnának kenyér nélkül. De ez senkit sem érdekel. A feleségem már második éve jár vasalni, takarítani, hogy fedezni tudjuk a kiadásokat. Hálából az apám a múltkor azt üzente, vihetne a feleségem egy kis süteményt meg csokoládét, azt nagyon kívánja. Én is kívántam gyermekkoromban, de sosem hoztál — üzentem neki vissza.