* A regényeid színhelye leginkább Újvidék. Miért van ez az erős kötődés, mi neked Újvidék? A mai napig „egy majdnem telepi dzserek” vagy?

— Az az igazság, hogy első konkrét, világosaknak mondható emlékeim anyai nagyapámék tanyájához kötődnek a becsei határban. Az úgynevezett Medenacshoz, a Tiszához és a Holt-Tiszához. Mert jó pár évig a nagyszüleim neveltek, később kerültem vissza Újvidékre. Ott egyből lenyűgözött a Duna rémisztő nagysága, meg hogy mennyi ember képes egy helyen, egymás hegyén-hátán lenni és túlélni, mondjuk, a buszon. Tehát ami színes, izgalmas város, az bennem elsőként Újvidék, és bizony meghatározó élmény volt és maradt a multikulti, melyet oly sokan szeretnek manapság temetni. Ugyanakkor ezen belül az akkor még jócskán magyar Telep jelentette habitusában a tanyához közelebbi világot. Szerettem is, ezért én még mindig majdnem telepi dzserek — is — vagyok. Bocs, vadzsok, pedig csak beházasodtam oda álnokul.

* Meglehetősen gyorsan születnek a műveid, miközben kétlaki életet élsz, sokat ingázol. Ez mennyire van negatív vagy pozitív hatással az írói munkásságodra?

— Megléptem én is annak idején a háború elől, mert nem akartam látni magam benne. Főleg abban a szerepben nem, amellyel a katonai beosztásom kecsegtetett. Meg nem szabad elfelejteni, hogy az akkori rezsim simán eldzsúdózott engem messzire a tévé kameráitól, ahol dolgoztam. Hattyúdal lett volna a többi. Pestre költöztem, és onnantól kezdve, amint lehetőség nyílt erre, hazalátogattam. Bár megjegyzem, utóbb a családom követett, a szüleim, a húgomék és a többiek azonban maradtak. Így jött létre az ingázás, az pedig, főleg, ha lassan ringó vonattal utazik az ember, az írás valóságos paradicsoma. Csupán nem szabad gondolni az olvasó elgyötört arcára. Egyébként vannak nálam sokkal tempósabb alkotók. Ám lehet, hogy mára jószerével elveszett például Tandori Dezső végtelenített írásának értelme.

* Az Újvidéki Rádió Libegő című műsorának vagy a szerkesztője, műsorvezetője és névadója is. Mesélnél a műsorról azoknak, akik nem ismerik?

— Úgy jött létre, hogy amikor tizenkettőben közkirúgással távoztam a Magyar Rádióból, ahol odáig oly sok boldog évig éltem, pár évre rá Klemm József visszavett oda, ahol egykor a pályafutásom kezdtem. Megegyezés szerint lett ez a kulturális műsorom. Majdnem óra hosszú darabonként és szabad kezűleg szerkesztem. A patinás Szempontnál sokkal lazább, filmcentrikusabb, meg egyáltalában többet foglalkozik a vizuális művészetekkel, alternatív jelenségekkel. Popkultúrával, undergrounddal, ilyesmivel. Néha egészen banális dolgokkal. A zenéje is ennek megfelelően más. Például képes beletévedni akár free jazz is. Külső produkcióban készül, mostanában Újpestről küldözgetem. Ám őszintén: fogalmam sincs, túléli-e a vírus megtámadta rádiós költségvetést. Vagy leszakad, elúszik és elolvad valahol.

* Amikor átvetted a Szirmai-díjat, és nyilatkoztál a televíziónak, a kezedben fogtad a diktafont, tehát összeért a rádiós műsorvezető, az újságíró és az író. A rádiózás mennyire van hatással az írásművészetedre? A másokkal való beszélgetések segítenek abban, hogy mesemondó szikla maradj/legyél?

— A kismagnó? Hozzánőtt a kezemhez, mint Eduárdnak az olló. Ezért lehet némi fogalmam a kínálkozó depresszióm mélységeiről abban az estben, ha megvonják tőlem a mikrofont. Most már jobban megértem édesapám, néhai Balázs Pál vidámesti rádiós szerk. feneketlen bánatát, amikor végre biztonságos révbe úszott a maga nem is annyira rossz kis nyugdíjával. Csak éppen a munkának lőttek, a mikrofon pedig átcsúszott az álmok világába. Nem egyszerű dolog. Különben ha nem estél szét teljesen, a dolgok összeérnek, és mondok valamit. Regényeinkben, elbeszéléseinkben valósággal hemzsegnek a harmatgyenge párbeszédek. Nem kell ennek a jobbításához különösebb drámaírói praxis, bizonyos fokig a riporterkedés is segíthet. Beszélgetsz egy másik emberrel, s akkor megtanulod, hogy a válaszoló, bizony, nem te vagy, hanem az egy másik valaki. Gyakorta sokkal értékesebb sztorikkal, mint a tieid. Meg hogy az egész dialógusnak kell legyen egy értelmes ritmusa, valószerű reakciókkal a beszélgetőtárs részéről. Tanulóút vezet ahhoz, hogyan kell csinálni. 

* Sokan nem tudják rólad, hogy a Magyar Íróválogatott kapusa voltál, és 2008-ban Bécsben még Európa-bajnokságot is nyertetek. Hogy focizik egy írócsapat, Attila?

— A mi íróválogatottunk, kedves Tímea, remekül focizott. Lelkesen. Ma már nem látom pontosan, hogy mi történik az új nemzedékkel. Most, a COVID—19-es bajnokság alatt mindenesetre nem sok. Rossz vicc az utóbbi, persze. Mi nagypályások voltunk ennek minden értelmében. Nekem ugyan kapusként nem kellett befutni az egész terepet, sőt, ha éppen nem voltam formában, a csere beállt helyettem, ám ugyanúgy érvényesült a kapusi szabály mindkettőnk esetében: bármit is sikerült kifognod életed kockáztatásával, ha egy labda potyán bement, visszamenőleg radírozta az összes bravúrod. Általában a Ki a jobb, magyarok! felkiáltással kezdtük, és általában igazunk lett. Jók voltunk. Végül is jobbak a többinél. Sokkal nagyobb sikerrel az akkori profi válogatottnál. És még volt közönségünk Brémában is, egy darab muzsikus nélkül. Mindig egyetértettünk abban, hogy a győzelmet Puskás Öcsi bának szenteljük. Egyedül az nem jutott eszünkbe, hogy talán női bajnokságot is kellene rendezni, de olyan válogatottak egyáltalán nem is léteztek írói fociban.

* Az első regényedért, a Cuniculusért nemrég Herceg János Irodalmi Díjjal tüntettek ki, de Fekete J. József úgy véli, ez egy életműdíj is. Csaknem húsz kötet után foglalkoztat-e az, hogy mikor teszed le a lantot?

— Hát jó kérdés, eléggé drámai, ugyanakkor hervasztó lenne, ha a toll, a mikrofon meg a focilabda után végül csak a sör meg a pluszaltató maradna. Egyébként igen, Jóskának köszönhetem, aki behatóan foglalkozott a műveimmel, a Herceg János Irodalmi Díjat is, ahogy a gyakorta az eredetinél lényegesen jobb, rólam szóló írásait ugyancsak. De nem gondolom, hogy ez az „életműdíj” egyúttal az irodalmi pályafutásom vége is volna. Mindenesetre a védést könnyebb volt abbahagyni, amikor elérhetetlenül messzire szemtelenkedett tőlem mindkét kapufa. Foci már biztosan nem lesz sok, legfeljebb az újra befutó óvodában.

* Jelenleg a Kutyablues című könyveden dolgozol. Mire számíthatnak az olvasók, elárulsz nekünk egy kis műhelytitkot?

— A Kutyablues — illetve még inkább Kutyablúz talán — az a próza, amelyik az említett végtelen vonatozások alatt született idáig. Most megállt, mert a vonat is megállt. Nem közlekedik. Ezzel az első kötet le is zárult. Elérkeztünk Újvidéktől a magyar határig, odáig megvan, a többit majd meglátjuk. De hogy micsoda? Egy vélhetően trilógiává duzzadó próza első darabja. Vonatozó írásokon keresztüli visszatekintés a zötykölődő szerző elmúlt hatvanvalahány évére, elegyen a világ dolgaival. Történések és töprengések a csigalassú, minden koszos kutyaháznál megálló nemzetközi gyors másodosztályán. Elmélkedések és meseszövések gyűjteménye. Ára nincs feltüntetve.