* Mikor és milyen célokkal alakult meg a szabadkai Nyitott Távlatok civil szervezet?
- 2000 áprilisában alakultunk meg s fő célunk a kisebbségi kollektív jogok, ezen belül a magyar kisebbség kollektív jogainak védelme volt. Az idő múlásával aztán ráébredtünk, hogy vannak még olyan területek, amelyekkel eddig mások nagyon keveset vagy egyáltalán nem foglalkoztak. Ilyenek például az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jugoszláviai, pontosabban délvidéki vonatkozásai. A 2001-ben elkezdett kutatásaink eredményeiről eddig nyolc konferenciát, néhány tudományos tanácskozást tartottunk, valamint erre a témára megrendeztük a közép- és általános iskolások vetélkedőjét. A hangsúlyt végig a toleranciára, a nemzetek békés egymás mellett élésére helyeztük. Ma már Szabadka minden középiskolájában jelen vagyunk, és úgy próbáljuk bemutatni a békés együttélést, hogy az nemcsak az itt élő kisebbségek számára fontos, hanem a többségi nemzet számára is. Az utóbbi évtizedben ugyanis igen-igen megváltozott a város, a környék lakosságának összetétele. A több évszázados hagyományokat, szokásokat pedig az újonnan érkezők vagy nem ismerik, vagy nem akarják megismerni. A vidéket évszázadok során jellemző többnemzetűség viszont arról tanúskodik, hogy ebben a térségben egyetlenegy nemzet sem tudott dominálni. A hatalom változásai ellenére az itt élők tudomásul vették, és tiszteletben tartották egymás másságát.
* Miként jutott el a szabadkai Nyitott Távlatok civil szervezet a Honvédtalálkozó megrendezésének vállalásáig?
- Amikor tavaly a Magyar Szó meghirdette az I. Honvédtalálkozót, nagy érdeklődéssel követtük. És úgy érezzük, hogy a szervezőket és a honvédeket ért elvtelen támadásokra reagálnunk kell. Több közleményben álltunk ki a rendezvény mellett, hiszen ha egy nemzeti közösség fenn akar maradni, vállalnia kell történelmének minden fejezetét, tehát a második világháborús eseményeket is, még akkor is, ha azok néha kellemetlenek számunkra. A háború ugyanis nemcsak az, ahogyan a győztesek bemutatják. Ennél sokkal összetettebb. Úgy gondoljuk, és ma már sokan osztoznak véleményünkben, hogy honvédjeink ugyanolyan részesei voltak a II. világháborúnak, mint bármely hatalom bármely hadseregének katonái. Az ilyen irányú áttörést talán éppen az jelentette, amikor Oroszország és főleg Ukrajna levéltárai megnyíltak. Oroszországban a levéltárak, Ukrajnában pedig a II. magyar hadsereg katonatemetőinek gondozását maga az ukrán állam vállalta magára. Németország akkori reguláris hadseregének katonatemetőit viszont Franciaországban, de Európa más országaiban is gondozzák. Ezek már olyan civilizációs értékek, amikor az ember iránti kegyelet sokkal többet jelent, mint az, hogy ki melyik oldalon állt, hiszen az egyszerű sorkatonák - akárcsak napjainkban - akkor is belekényszerültek a háborúba.
* Milyen fogadtatásra talált a találkozó megrendezésének gondolata?
- A délvidéki magyar honvédek közül ma már nagyon kevesen élnek, hiszen az események mégiscsak hatvan évvel ezelőtt történtek, legjobb esetben is tehát nyolcvan feletti aggastyánokról beszélhetünk, akik iránt hatvan év szenvedése, hadifogságban, nem ritkán Szibériában eltöltött évek után ideje tisztelettel viseltetnünk. Apáink, nagyapáink ők, akik végigszenvedték a háborút, majd a partizán hatalom besorozta őket a jugoszláv népfelszabadító hadsereg kötelékeibe. Sokan közülük a szerémségi és a batinai fronton vagy más harctereken lelték halálukat, a túlélőknek mégis azért kell máig rettegniük, mert a királyi hadsereg katonái voltak.
Megtisztelőnek éreztük és örömmel fogadtuk tehát a felkérést, hogy szervezzük meg a II. találkozót. Számtalan érv teszi ezt szükségessé. Közülük is legnyomósabbnak tartom, hogy a Szerb Képviselőház ez év tavaszán a II. világháborúban részt vevő partizánokat és Draža Mihajloviæ csetnik mozgalmához tartozó harcosokat kiegyenlítette, oly módon, hogy ugyanazokban a juttatásokban részesíti őket, mint az elmúlt hatvan ében a partizánokat. Ez Szerbiában is előrelépés. Úgy érezzük tehát, hogy nekünk is ki kell állnunk honvédjeink mellett, akik semmilyen bűntettet nem követtek el, azon kívül hogy tagjai voltak egy reguláris hadseregnek.
* Találkozó megszervezésén túl milyen lehetőség lenne egy emlékmű felállítására vagy emlékhely kialakítására, ahol nemcsak a hozzátartozók róhatnák le kegyeletüket honvédjaink iránt?
- Annál inkább foglalkoztat bennünket valamilyen emlékhely kialakításának a gondolata, mivel a honvédekkel együtt a családtagjaik is megszenvedték az elmúlt évtizedeket. Sokan még ma sem tudják, hol és milyen körülmények között halt meg testvérük, apjuk, nagyapjuk. De a túlélő honvédek meghurcoltatásában is nemcsak a család osztozott, hanem egész délvidéki magyar nemzeti közösségünk érezte a megbélyegzés súlyát. Abból indulunk ki, hogy mindazokat, akik bármelyik oldalon részt vettek a II. világháborúban, megillet egy-egy jel, emlékmű, emléktábla vagy obeliszk. Azt hiszem, a következő lépés az lesz, hogy egy közös helyen róhassuk le kegyeletünket áldozataink előtt.
* Az I. Honvédtalálkozó megszervezéséért számtalan támadás érte a Magyar Szót. Meglátásod szerint a szerb médiára milyen felelősség hárul az európai gondolkodásmód meghonosításában?
- Biztosan sok támadás éri majd ezt a találkozót is, mert a honvédekről kialakított képet sokan az újvidéki razziával hozzák összefüggésbe. A kettőnek azonban semmi köze egymáshoz, de ezt a szakmának, a szerb és a délvidéki magyar történészeknek kell végül is tisztázniuk. Ebben természetesen nagy felelősség hárul a médiára is, mert az átlagpolgár csak a szerb sajtóból értesül arról, hogy a magyar nemzeti közösség a második világháborúban részt vevő nemzettársairól akar megemlékezni. A szerb médiának szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a magyar honvédek nem fasiszták voltak, hanem katonák, akiknek nem volt választási lehetőségük. Hiszen tudjuk, a háború alatt a katonai szolgálat megtagadásáért golyó általi halál járt. Ki merte volna akkor kockáztatni az életét?
* A délvidéki magyar közösség érdekszervezetei mennyire érzik fontosnak a honvédtalálkozó megtartását?
- Ma már a magyar politikai pártok tudomásul veszik ezt a tényt, és úgy gondolom, valamennyien képviseltetik magukat a tanácskozáson. Számomra nagyon-nagyon fontos, hogy a tanácskozás szervezését felvállaló Nyitott Távlatok civil szervezet mellett a délvidéki magyarság sajtóorgánumai, a Magyar Szó és a Hét Nap is segíti a munkánkat. Az pedig, hogy a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ helyet ad a tanácskozásnak, üzenet értékű, hiszen arra utal, hogy tényleg egy sorsközösségről van szó.