„Nem is tudom, mikor játszottam utoljára. Jó régen volt. Talán az Éjjeli menedékhelyben. Akkoriban még igazgató voltam, és nem is tartottam jó ötletnek, hogy egy igazgató játsszon a színház darabjaiban.”

* Mezei Kingának mégis rögtön igent mondott?

— Igen. Persze miután igent mondtam, azonnal megszólaltak a csengők a fejemben, kongtak a harangok, hogy miért megyek én ebbe bele. Hát azért, mert tudom, hogy jó kezekben vagyok, tudom, hogyan dolgozik Kinga. A Klamm háborúja egy monodráma, s azért ilyesmire nem bólintottam volna rá akárkinek. Róla tudom, hogy nem engedi el a kezem — s ez számomra fontos. Én egy meglehetősen bizonytalan ember vagyok, már ami a színpadi létet illeti, hiszen kijöttem a gyakorlatból. Lehet, hogy tanárként meg tudom mondani, hogyan kell megteremteni egy lelkiállapotot, vagy honnan hová kell eljuttatni egy párbeszédet, de nem biztos, hogy mindezt magamra is tudom érvényesen alkalmazni. Ehhez gyakorlat szükséges, s az, hogy az ember formában legyen.

* Igen, ez mindenre igaz. Ráadásul olyan nehéz magunkat külső szemmel nézni.

— Bizony. Amikor Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című előadásában a színházigazgatót játszottam, a rendező azt kérte, hogy csak legyek önmagam. Az egyik próbán aztán rám szóltak, hogy Sándor, te ezt nem is így szoktad csinálni. Megkértem őket, mutassák már meg, hogyan csinálom. Megdöbbentem. Sejtésem sem volt, hogy azt a valamit (gesztust, mozdulatot) én egyáltalán csinálom. Szóval igen, nagy utazás az embernek körbejárnia önmagát, hiszen az is fontos, amit a környezetünk lát. Az ember nem létezik önmagában. Csak valaki által. Én most például maga által. És kívülről valóban nehéz látni önmagunkat. Kívülről csak a vágyak, az elképzelések láthatóak. 

* Kingát tanította is. Ez külön érdekessége lehetett ennek a próbafolyamatnak.

— Voltam már néhányszor színpadon a diákjaimmal és a volt diákjaimmal, és bizony minden alkalommal nagy feszültség volt bennem. Az ember (az én esetemben a tanár) lentről könnyen szórja az észt, de amikor a színpadon van fent a diákjaival, az bizony vizsga az ő számára is. Most pedig ráadásul egy régi diákom rendez, tehát mindent számonkérhet. És számon is kért, de soha nem bántóan. Emlékeztetett néhány dologra, idézett tőlem, hogy mit tanítottam. Mondom neki, te Kinga, remekül megtanultad a leckét, gratulálok, s én megígérem, hogy megpróbálom megvalósítani, amit szeretnél.

* De azért én azt érzem, hogy ön szereti az új dolgokat, ebbe sem félt belevágni.

— Nem, félelem nem volt bennem. És valóban jó tapasztalás volt. Amikor az ember egy bizonyos korba ér, hajlamos azt gondolni, hogy mindent látott, most már lehet lazítani, megnyugodni, lelassulni, aztán jön egy felkérés, és borul minden, mert hirtelen újra fel kell venni a tempót. Ez hihetetlenül izgalmas. Nem mondom, fárasztó is, de mintha fiatalabbnak érezném magam tőle. Kinga belém ültette a kisördögöt, elvárásai voltak, én pedig meg akartam felelni neki. A tanár a régi diákjának, a rendezőjének.

* Tanárként a felvételi vizsgák napjain szigorú tekintettel vizslatja a fiatal színészpalántákat. Mire figyel? A tehetségre vagy arra, hogy inkább azt szeretné meglátni, hogy miből mit lehet kihozni? A cserebogárra vagy a lárvára?

— Jobban szeretem a felszín alatti dolgokat kibányászni, de a tehetséget mindig nagy öröm látni. A tehetséges színésznek kevesebb szüksége van rám, mint annak, akiben talán még csak én látom a lehetőséget. Segítem a kibontakozást. Láttam én már olyant, hogy a már majdnem kész színészt elkezdték utolérni a picit hátrébbról induló csoporttársai. Ilyenkor megfordulhat a helyzet, maga a delikvens sem érti, mi történhetett, jön egy visszaesés, egy kis pofon, aztán harmadévre általában minden kiegyenlítődik. A folyamat maga viszont nagyon érdekes. Én mindig alig várom, hogy melyik rút kiskacsából lesz a legszebb hattyú.

* Sokszor emlegetik azokat a bizonyos aranygenerációkat. Maga szerint is van ilyen? Néhány generáció valóban jobb az átlagnál?

— Ez a kérdés övön aluli volt, de igen, vannak generációk, melyek valahogy jobban összeérnek, és sokkal könnyebb nekik egy közös alkotási folyamat. A színházasdi egy kollektív történet, mindig döcögősebb, ha a művészek emberileg nem tudnak egymással összehangolódni. Valóban volt olyan generáció, ahol ez nem is volt kérdés, annyira együtt lélegzett az osztály. Ahol az egyének zártabban érkeznek, ott ez a folyamat tovább tart. Igaz, hogy éppen egy monodrámán vagyok túl, de akkor is hiszek abban, hogy a színház egy közös játék, az pedig, hogy én milyen teljesítményt nyújtok, sokban függ a partneremtől. Ha megvan a bizalom két színész között, ha mernek és tudnak egymásra épülni, akkor nagy dolgok születhetnek. De ha a művész csak magával, a szerepével és az instrukciókkal foglalkozik, akkor steril marad, mert nem válik az egész részévé. S ezt már az iskolában meg kell tanulni.

* Emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy színész lesz?

— Középiskolás voltam, s a szabadkai Népszínház régi épületében egy Harag György-előadást néztünk éppen. A színpadon egy koporsó volt, benne Árok Feri feküdt. Egyszer csak felült, és azt mondta: „Úgy döntöttem, gazember leszek.” Hát azt hiszem, valamikor itt dőlt el, hogy színész akarok lenni. De nem biztos, hogy jól döntöttem.

* Miért?

— Nem tudom. Szerintem egy picit mellényúltam, hiszen útközben jöttem rá, hogy van, amit ennél sokkal jobban szeretek, az pedig a tanítás. Nagyobb örömet szerez a nézőtér utolsó sorában ülni a sötétben, azzal a tudattal, hogy a fent megtörtént pillanathoz nekem is közöm van, én is benne vagyok. Ez boldogabbá tesz, mint a reflektor fénye és a siker. Amikor Hernyák György felkért, hogy legyek az asszisztense, nem értettem, honnan támadt ez az ötlete, de mivel tiszteltem, s akkor is okos embernek tartottam, hittem neki. S jó, hogy hittem.

* Ön szerint a vajdasági magyar színházaknak mire kellene odafigyelniük?

— Mindenre. Azt hiszem, csak törődni kellene egymással, és jobban kommunikálni, máris minden jobban működne. Konkrétan nem tudok semmit kiemelni, mert minden probléma, illetve semmi probléma sincs. S ezt halál komolyan mondom. Ha összetesszük a hátunkat, és nekiduráljuk magunkat, akkor nincs és nem is lesz gond. Ellenkező esetben viszont hátráltatjuk magunkat abban, hogy valami nagyot teremtsünk. Erről néha megfeledkezünk. Ha jobban tudnánk irányítani azt a sok energiát, amelyet színházcsinálás néven elpazarlunk, akkor rakétakilövő állomás lehetnénk.

* Amikor rendezőként új társulattal dolgozott, azonnal megtalálták a közös hangot?

— Előbb-utóbb igen, de olyan is volt, ahol az első pillanatban úgy éreztem, mintha hazajöttem volna. Például a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatánál. Nem volt beilleszkedési gond vagy kommunikációs zavar. Értettük egymást. Kassára valamiért nagyon féltem elmenni, attól tartottam, nem fogadnak majd nyitott szívvel. Ehhez képest nagy találkozás volt számomra, valami hasonlót éreztem, mint Temesváron. De például a legutóbbi szabadkai munkám az egyik legjobb élményem az elmúlt évekből.

* Ha nem a színházban vagy a katedrán ül, akkor hol?

— Akkor általában nem ülök. Nagyon szeretek kertészkedni, s hála istennek, olyan helyen lakom, ahol óriási a kert, tele fákkal, növényekkel, sövénnyel. Jól érzem magam otthon. Feltöltődöm, kiengedem a gőzt, pihenek. Állataink is vannak: kutyák, macskák, tyúkok, libák, kacsák. Nem esik nehezemre egész délután a kertet rendezni, paradicsomot, padlizsánt és paprikát termelni, etetni, itatni, füvet kaszálni. Ó, és nagyon ügyes vagyok sövényformálásban.

* Erre megtaníthatna, mert én nagyon nem vagyok jó benne. Ha a múltjából valaki felbukkanhatna az egyik sövény mögül, kivel ülne le egy jó török kávé mellé beszélgetni?

— Sokan vannak. Szeretném még látni a Soltist (Soltis Lajos — a szerző megj.), de azt gondolom, hogy Váradi Hajni is nagyon hiányzik ebből a szakmából. És sorolhatnám: Korica Miki, Albert Marika, Nagygellért János. És Ladik Katit is szeretném itthon látni. Nagyon jólesett néhány éve találkozni vele a drámaírón. Soltis Lajos még sokat teremthetett volna. Nem keveset alkotott ő így sem, de kíváncsi vagyok, mi mindent tett volna még le az asztalunkra, mert az biztos, hogy csurig rakta volna. Ő nekem nagyon hiányzik, mert stabil, két lábbal a földön álló, egyúttal nagyon bohókás, légies lény volt. Sokat szánt akkoriban az energiájából ránk, fiatalokra. Szinte a magánéletét is feláldozta ezért a színházasdinak nevezett valamiért. A szó legpozitívabb értelmében.

Érkezik Edina, a tanár úrnak próbára kell mennie. Még rábeszélem néhány fotóra, aztán a színpad felé veszi az irányt. Ha tehetik, nézzék meg.