A spanyol kultúra egyik legfontosabb identitásformáló jelenségéről beszélünk, mely mögött rengeteg odaadás, szenvedély és végtelen szerelem húzódik. A bikaviadalok évezredes hagyományra tekintenek vissza.

A Krétán talált négyezer éves, bikával harcoló embereket megörökítő freskók tanúsága szerint a bikaviadal már az ókorban is ismert volt. Az emberek és bikák közötti harc szokása kezdetleges formájában a római korban jelent meg, a mai Spanyolország területén. Az Ibériai-félszigeten a királyok és az arisztokraták már a VIII. században szívesen küzdöttek lóhátról bikákkal. A spanyol konkvisztádorok a bikaviadalok szokását az Újvilágba is elvitték, így a véres játékok Latin-Amerikában a szórakozás egyik kedvelt formájává váltak. A bikaviadalok manapság ismert formája a XVIII. század elejéig az arisztokraták szórakozása volt, ekkor azonban V. Fülöp király elérte, hogy a pápa megtiltsa, hogy nemesek részt vegyenek a „barbár” viadalon. A bikaviadal innentől vált a közemberek egyik kedvenc szórakozásává, egyúttal a világ egyik legősibb, máig fennmaradt szokásává.

Bár a bikaviadalok ma korántsem vonzzák a fél évszázaddal ezelőtti tömegeket, továbbra is a spanyol identitás fontos, ám megosztó szimbólumai az ország déli és középső régióiban. A rajongók szerint a közönség kisebb, de elkötelezettebb. Ez az iparág a torreádorokon kívül több ezer állattenyésztőt, rendezvényszervezőt, sőt még bikaviadal-kritikusokat is foglalkoztat. Jóval többről van szó azonban, mint egy látványosságról, mely egybegyűjti az efféle izgalmakat kedvelő közönséget. A Toro Bravo, avagy a vad, telivér bika tenyésztése jövedelmező tevékenység, mely alapos szakmai felkészültséget és beruházást igényel a tenyésztőktől. A bikatenyészetekben az állatok születésüktől fogva természetes élőhelyükön, a lehető legnagyobb gondoskodás és odafigyelés között nevelkednek. 

Kép forrása: www.compagnie-du-costume.com

De miben is különbözik a Toro Bravo a „hagyományos” bikától? Testtömegét tekintve több mint 500 kg tiszta izom. Az átlagos tenyészmarhától eltérően, melyet húshasznosítás céljából nevelnek, a Toro Bravo esetében a tenyésztők mindvégig egy viselkedésformát keresnek, és ez a különleges viselkedés egy teljesen más fizikai megjelenést eredményez. Vérvonalának és családfájának tisztaságát évszázadok óta óvják, védik, hiszen csak így örökítheti tovább azokat a sajátosságokat, amelyek elengedhetetlenek a bikaviadalokon. A Toro Bravo kisebb testfelépítésű, sokkal okosabb és tanulékonyabb más szarvasmarhákhoz képest, és rendkívül gyorsan mozog. Tenyésztése évszázados történelem és szenvedély keveréke Spanyolországban. A Toro Bravo legalább négy-öt éves, amikor az arénába lép. Fontos tudni, hogy a tévhittel ellentétben a bika nem a vörös színre figyel — hiszen színvak —, hanem a mozgásra, és mivel nagyon okos állat, hamar megtanulja, hogy amire valójában figyelnie kell, az nem a vörös palást, hanem az azt mozgató torreádor. Éppen ezért minden bika csak egyszer alkalmas a viadalra.

A harcra szánt állatokat, melyek a hagyományos, hizlalásra szánt fajtáktól eltérő vérvonalakból erednek, külön gazdaságokban nevelik. A tenyésztésben bevett eljárás, hogy legtöbbször a bikák anyját, vagyis a teheneket tesztelik harci képességeik szempontjából — részben azért, mert az öröklődés szabályai szerint a bikák harci képességei az anyától öröklődnek. Ráadásul a tenyésztők ódzkodnak attól, hogy fizikailag teszteljék a bikákat, mert azok csak egyszer harcolhatnak. Miután egy bika már harcolt, „ösztönös emlékeket” őriz róla, és a viselkedése megváltozik. A kiválasztott tehenek egészséges hím utódai harcolnak, és négy- vagy ötéves korukban lépnek a ringbe. És nem mellékes az 5000 euró sem. Ennyi egy négyéves Toro Bravo ára, ha első kategóriás arénában küzd. Spanyolországban egy kicsit több mint 1300 jegyzett bikatenyésztő van, számuk az utóbbi tíz évben stagnál. De mi történik ebben a szektorban, mely annak ellenére sem szűkül, hogy mindössze 300 tenyésztő bikái közül válogattak az elmúlt években? Évente kb. 37 000 arénaérett bika várja sorsát, és közülük 3300-at választanak ki küzdelemre.

Kép forrása: www.wallup.net/toro-bravo-animal-mamifero

A krízis óta egyre kevesebb viadal, valamint a túltenyésztés miatt alig lehet eladni a bikákat. A vágóhídon egyáltalán nem hoznak hasznot, egy állatért 550-600 eurót fizetnek. (A harci bikák húsa fogyasztásra valójában alig-alig alkalmas, mivel az állatok többnyire jóval idősebbek és izmosabbak a vágómarháknál.) Elenyésző összeg az állatok felnevelésének 4-5000 eurós költségéhez képest. És ha sikerül is eladni 5000 euróért egy első kategóriás küzdelemre, a haszon akkor is nulla. Akkor mégis miből tartják fenn magukat? Hát a támogatásokból. Gazdasági elemzők szerint a tenyésztők bevételének 40%-a támogatásokból folyik be. Amíg a hivatalos adatok szerint a viadalok száma csökkent, addig a támogatások száma jelentősen nőtt. Az 5 egyesületbe csoportosult tenyésztők 400 000 euró támogatást kapnak évente az államtól, és ehhez jönnek még a tartományi, illetve városi hozzájárulások is. Na meg az unió is „szponzorálja” a Toro Bravo-tenyésztőket.

De mit ér az egész a másik fontos főszereplő nélkül? Torreádorok — hivatás az életért és a halálért. Híres torreádornak lenni még ma is kiváltság. Ők az arénák hősei. Az országban 58 iskola várja tanítványait, ahol 5000 növendékből a legjobb esetben jó, ha 25 végez. De sok az ellenző is! Rendszeresek az állatvédők tüntetései és tiltakozásai. Mindennek ellenére a bikaviadalok továbbra is a spanyol nemzeti kulturális örökség részének számítanak, vonzzák a közönséget, és jövedelmet teremtenek.