A múlt szerdán a legtöbb ember a kávéját itta vagy a reggelijét fogyasztotta, amikor a nem egészen tizennégy éves Kosta Kecmanović megölt kilenc embert, további hetet pedig megsebesített. Fontos lesz még a fiú pontos életkora, és mivel a szerb meg a világsajtó is tele volt a nevével, illetve egyetlen hatóság sem tartotta be az anonimitásra vonatkozó szabályokat, így mi is leírhatjuk. Már csak azért is, mert valószínűleg meg fogjuk jegyezni. Ahogy az is biztos, hogy ha világhírnévre vágyott, akkor azt most megszerezte, hiszen mindjárt az első helyre ugrott a korosztályában a legtöbb gyilkosságot elkövetettek listáján.

Hogy is történt?

A hogyanra a legkönnyebb válaszolni, az esetnek ezt a részét felderítették már. A fiú fogta apja két fegyverét, melyeket a számára is ismert kombinációval nyíló széfből vett elő, készített négy Molotov-koktélt, és a korábban jól kitervelt — térképpel, célpontlistával alátámasztott, lepróbált — módon besétált az iskolába, és tette, amit tenni akart. Lelőtte az iskola portását/biztonsági személyét, az ügyeletet végző diákokat, majd abba a terembe sietetett, ahol a történelemóra zajlott, és rálőtt a tanárra, valamint néhány diákra. Végül az udvarra ment, felhívta a rendőrséget, bemutatkozott, és feladta magát. Az udvaron várta meg a rendőröket, nem tanúsított ellenállást. A Molotov-koktélokat végül nem használta fel. Önmagáról azt állította, hogy pszichopata, és le kell nyugodnia. Azóta a pszichiátrián kezelik, megfigyelik. De nem maradhat ott a végtelenségig.

Nagyon fontos, hogy a fiú csak július végén tölti be a tizennegyedik életévét. A szerbiai büntető törvénykönyv értelmében ugyanis tizennégy év alatti személy büntetőjogi felelősségre nem vonható. Vagyis akár holnap kisétálhat a pszichiátriáról, ha az orvosok azt állapítják meg, hogy nincs semmilyen pszichés betegsége.

Nem akarom ezt elemezni, de egy pillanatra gondoljunk bele, ha egy felnőtt volna az elkövető. Ha megállapítják, hogy pszichés betegsége van, akkor kényszergyógykezelést kaphat, de élete végéig is kórházban maradhat, ha viszont azt állapítják meg, hogy egészséges, mehetne a börtönbe. Ehelyett ez a fiú akár szabad is lehet. Főleg azért, mert tizennégy éves kora előtt mindenről a szülőnek kell döntenie, vagyis ahhoz is jóváhagyást kell adni, hogy a fiú a pszichiátrián maradhasson. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy szabadon távozhat. Mindegy, hogy az erkölcs vagy a felháborodott nép mit akar.

Az más kérdés, hogy a szülei felelősségét is vizsgálják, és ha őket is bűnösnek találják — főleg az apját, aki lőtérre vitte gyakorlatozni a kiskorú fiát, és elárulta neki a széf kombinációját, illetve feltételezhetően nem megfelelően tárolta a fegyvert és a lőszert —, akkor megvonhatják tőlük a szülői jogokat, melyeket más kaphat meg, aki már — mivel nem kötődik — dönthet úgy, hogy a fiú maradjon a pszichiátrián, stb. De ez már nagyon messzire mutat, és nagy fokú intézményi együttműködést, jogi buktatót és más társadalmi finomságot von maga után.

Ahogyan arra is hosszú időt kell szánni, hogy kiderüljön, hogyan is történhetett meg mindez. Hogyan tudta egy majdnem tizennégy éves fiú ilyen alaposan kitervelni ezt az egyáltalán nem egyszerű tömeggyilkosságot? Mikor volt erre ideje, hogyhogy senki nem vette észre, mire készül, és egyáltalán hogy juthatott mindez eszébe, mekkora trauma kellett ahhoz, hogy erre „kényszerüljön”.

Azt mondják, nem tudott beilleszkedni az osztályába, ahova néhány hónapja került, éppen azért, mert a másik osztályában csúfolták. Állítólag az volt a többi diák baja, hogy túl jó tanuló volt. De ez egy elit intézményben, a belgrádi környék egyik legfelkapottabb általános iskolájában történt, a többi diák is jó családból származó jó tanuló volt. Az is felmerül, miért nem kérdezett rá jobban a tanár, pszichológus, szülő, bárki, hogy a diák miért kérte áthelyezését egy másik osztályba, milyen konkrét esetek történtek, és ha már kérte, akkor hogyan boldogul az új helyen.

Teljesen más kérdés, és más megközelítést igényel, de az is eszünkbe juthat, mi történt volna, ha a portás észreveszi nála a fegyvert, és megállítja. Nem arra gondolok, hogy a földhöz szögezi, és hívja a rendőröket, hanem ha például dulakodás kezdődik, elveszi a fiútól a fegyvert, és a fiú hal meg. Nem szólnának erről a hírek, hanem azt olvashatnánk, hogy a portás életfogytig tartó börtönbüntetést kaphat egy kiskorú meggyilkolásáért. De sem a történelem, sem a jog nem a „ha” tudománya. Nem így történt, kár azon gondolkodni, mi lett volna, ha…

Alig 40 órával később újabb tömeggyilkosság történt

Már az iskolai lövöldözés napján, de másnap is tele volt a közösségi média és a sajtó az arról szóló hírekkel, hogyan utánozták más gyerekek a hetedikes diák tetteit. Volt, ahol óraközi szünetben játszottak tömegmészárlásosat, máshol műanyag fegyverekkel sétáltak és fenyegetőztek fiúk, egy középiskolás lány késsel rontott rá egykori tanárára és diáktársára, mások olyan üzeneteket írtak ki, amelyekben dicsőítették, hősnek, királynak, példaképnek nevezték a hetedikes fiút. A rendőrség ezeknek a fenyegetéseknek utánajárt, de hány gyerek érezhet ugyanígy anélkül, hogy nyilvánosságra hozná.

Aztán péntek hajnali 4-kor csörgött a telefonom. Ránéztem a hírekre, és láttam, hogy egy mladenovaci, majdnem huszonegy éves fiú (megint csak fontos lesz a kora) nyolc embert lőtt le, további tizennégyet pedig megsebesített. Mint később kiderült, a környéket akarta megfélemlíteni. Ahogy az iskolai lövöldözés elkövetője — akinek apja ismert orvos Belgrádban —, úgy ennek a fiúnak az apja is köztiszteletben álló — magas rangú katonai — személy. Itt is az apa fegyvere sült el. Ebben az esetben viszont nem a kiterveltség az érdekes, az ugyanis kiderült, hogy Uroš Blažić hirtelen felindulásból gyilkolt, és beismerte tettét, hanem az, hogy utána egy egész fegyverarzenált találtak abban a hétvégi házban, ahol elrejtőzni szándékozott. A szökés, illetve annak veszélye miatt, hogy megismételheti tettét, előzetes letartóztatásba helyezték. A rá kiszabható legsúlyosabb ítélet húsz évig terjedő börtönbüntetés. Hogy miért? Mert még nem töltötte be a huszonegyedik életévét, és a szerbiai büntetőtörvénykönyv ebben az esetben enyhébb ítéletet szab meg. Ha már betöltötte volna a huszonegyet, akkor negyven évig terjedő elzárásra lenne ítélhető.

Fotó: Tanjug

Következmények?

Egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor kerül bíróság elé a mladenovaci férfi, ahogyan azt sem lehet még látni, hogyan alakul a belgrádi fiú esete. Aleksandar Vučić szerb elnök azt mondta, egyikük sem látja már meg a nap fényét, vagyis mindketten örökre bezárva maradnak. Jogi szakértők szerint ez semmiképp sem lehet így, mert az egy dolog, hogy mit mond az erkölcs vagy a felháborodott nép, és megint más, hogy mint mond a jog. A jog pedig azt mondja, hogy tizennégy év alatt büntetőjogi felelősségre senki sem vonható, illetve huszonegy év alatt legfeljebb húsz év letöltendő börtönbüntetésre ítélhető.

Közben lemondott Branko Ružić oktatási miniszter. Az Ana Brnabić miniszterelnöknek küldött nyilatkozatában azt írta: felelősségteljes és a szakmaiságot szem előtt tartó emberként, szülőként és szerb állampolgárként az egyetlen észszerű és tisztességes döntést hozta meg ebben a helyzetben. „A lemondás személyes, de politikai lépés is, a fejlettebb, demokratikus társadalmakban az erő jele, a mi térségünkben viszont igen gyakran a gyengeség jele. Döntsön a közvélemény” — tette hozzá.