Sutyorgó Sacinak kedvence volt a titok, és olyan bámulatos ügyességgel gyűjtötte őket, mint senki más. Ha valakinek titka volt, csak egyetlenegy icurka-picurka takargatnivaló, Sutyorgó Sarolta nyomban észrevette, és azonnal megszerezte magának. A távolban elveszített, sötét rejtélyeknek tántoríthatatlan léptekkel utánajárt, a kispárnák alá csúsztatott, csalafinta talányokat csendben ellopta, a mélyre nyelt felednivalókat pedig kicsiklandozta bárkiből.
Akadtak olyan ifjoncok, leányzók, urak és asszonyságok is, akik nem szerették saját titkaikat, nehéz volt cipelni, vagy csak útban volt nekik a sok rejtelem, ezért szíves örömest megváltak tőlük. Ők önként Sutyorgó Saroltának ajándékozták valamennyi titkukat, hiszen tudták, ő feltétlenül megőrzi mind egy szálig a változatos elhallgatnivalót. Biztosak voltak benne, hogy Sutyorgó Saci titokgyűjteményénél egy titoknak sincsen jobb helye.
És hogy a titokgyűjtemény még nagyobb legyen, Sutyorgó Sarolta saját készítésű titkokat is rakosgatott bele. Ugyanis olykor-olykor Sutyorgó Sarolta eltűnt, hetekig, hónapokig nem látta senki, de mindenki tudta, bárhol is legyen Sutyorgó Saci, éppen titkokat készít magának.
Csakhogy minél hatalmasabbra nőtt a titokgyűjtemény, a töméntelen titok súlya annál erősebben nyomta Sutyorgó Sarolta vállait. Egy verőfényes, ragyogó reggelen már nem bírt felegyenesedni, alaposan meggörnyedt az óriási titokteher alatt, és akkor elege lett a titokgyűjteményből. Sokáig töprengett, hogyan szabadulhatna meg gyűjteményétől, tanácsot kért éles eszű édesanyjától, még élesebb eszű nagymamájától, de csak legeslegélesebb eszű dédnagymamája tudta megmondani, mit tegyen.
— Elsőként szedd össze minden zsebkendődet, melyekbe belesuttogtad a titkokat, és vegyél hétszázhetvenhét rőfnyi derengő színű cérnát! — szólt a dédnagymama. — Zárkózz be a legnagyobb szobádba, és a derengő színű cérnaszálból kanyarított betűkkel írd a szoba padlójára az összes begyűjtött titkot, úgy, hogy közben egyszer sem szakítod el a cérnaszálat! Aztán gombolyítsd fel mind a hétszázhetvenhét rőf cérnafonalat, és a zsebkendőkkel együtt vidd el a Tűzőházi Varrodába! Ott keresd meg a legügyesebb varrónőt, Öltögető Olgát, és kérd meg, hogy a zsebkendőkből, a derengő színű cérnával, varrjon egy titoktakarót, de nehogy a villámfürge varrómasinájával varrja, csakis a két kezével! Vigyázz, mert az ördögi varrómasina soha nem látott galibát kerekíthet a titokgyűjteményedből!
Roppant módon igyekezett Sutyorgó Sarolta szóról szóra akként cselekedni, miként dédnagymamája mondta. Gyorsan összeszedegette zsebkendőit, megvette a hétszázhetvenhét rőfnyi derengő színű cérnafonalat, és amikor már a derengő cérnabetűkkel lerótt titokgyűjtemény ott hevert hiánytalanul, legnagyobbik szobájának fényes padlóján, Sutyorgó Sarolta nagyot sóhajtott:
— No, ezzel készen vagyok, viszont ez az átkozott titokgyűjtemény még mindig a nyakamon van, és így kiterítve talán még nagyobbnak tűnik! — azzal felcsippentette a cérnaszál végét, hogy összegombolyítsa, és a zsebkendőkkel együtt minél előbb a Tűzőházi Varrodába vihesse.
Bármivár világszerte ismert varrodája a főutca közepén magasodó Tűzőház harmadik emeletén volt. Sutyorgó Sarolta már a ház kapujában meghallotta a varrómasinák szorgos zakatolását, nyögve felcammogott a harmadik emeletre, és benyitott a varroda ajtaján. Kellőképpen meglepődött, mivel egy végeláthatatlan termet látott maga előtt, melyben sűrű sorokba állított asztalokon temérdek varrómasina berregett, és mindegyiket egy-egy dolgos varrónő hajtotta, kíméletlenül.
Öltögető Olga a huszonkilencedik asztalnál munkálkodott, így Sutyorgó Sacinak nem volt könnyű rátalálnia, de mihelyt meglelte, rögvest bemutatkozott neki, és elmesélte, miféle szokatlan takarót szeretne készíttetni. Eredeti titoktakarót kért, mely a saját zsebkendőiből, a hozott cérnával van összevarrva, és kizárólag kézimunka, nem holmi izgága varrómasinával összefércelt, gépi gyártmány.

Bár Sutyorgó Sarolta különc kívánságain igencsak elcsodálkozott, Öltögető Olga mégis elvállalta a megbízást. A csíkos, kockás, pöttyös és virágos, kisebb és nagyobb zsebkendőket gondosan egymáshoz rendezgette, és aprólékos munkával elkezdte őket összeöltögetni. Varrta, csak varrta Öltögető Olga a titoktakarót órákon át, napokig, heteken keresztül, ám a hétszázhetvenhét rőf derengő színű cérna sehogy sem fogyott.
— Már hetek óta vesződöm Sutyorgó Sarolta titoktakarójával, és még csak az egyik sarkánál tartok! — mérgelődött a huszonegyedik napon. — Ebbe a különleges munkába tán vagy két tucat varrótűt beletörtem, fél tucat gyűszűt elkoptattam, ráadásul az ujjaim is fenemód belefáradtak az örökös öltögetésbe. Eközben kedves varrómasinám, nagy tétlenségében, egészen berozsdásodik.
— Ha a bal pöcköt lefelé, a jobb pecket fölfelé kattintanám a varrómasinán — morfondírozott tovább Öltögető Olga —, akkor éppen olyan öltésekkel varrna, mint én, a két kezemmel, Sutyorgó Sarolta sosem fogja észrevenni, hogy a titoktakarója gépi gyártású.
Nem sejtette Öltögető Olga, micsoda titkok, rejtelmek és talányok vannak a derengő színű cérnaszálban, nem tudta, mit tesz, ha Sutyorgó Sarolta cérnáját kiadja a kezéből, és átengedi szaporán szurkáló varrómasinájának. Ő csak mihamarabb be akarta fejezni a titoktakarót.

A virgonc varrómasina egy szempillantás alatt orsójára sodorta a fikarcnyit megrövidített, de majdnem hétszázhetvenhét rőfnyi cérnaszálat, és ahogy megérezte a cérnában bujkáló, derengő színű titokgyűjtemény izgalmas illatát, hirtelen megbokrosodott, és őrülten robogó tűböködésbe kezdett. Varrta, szegte a zsebkendőket, egyiket a másikhoz, megállíthatatlanul, a derengő színű cérna terjedő tűszúrásai nyomán egyre élénkebb színűre változott, és a fékevesztett, bolond masina a csíkos, kockás, pöttyös és virágos zsebkendőkbe tisztán olvasható, cirádás betűkkel belehímezte az egész titokgyűjteményt, maradéktalanul, egy morzsányi talányocskát sem feledve.
Elfogytak a zsebkendők, elfogyott a hétszázhetvenhét rőf derengő színű cérna is, elkészült a terjedelmes titoktakaró, egyik sarkától a másikig kihímezve a teljes titokgyűjteménnyel.
A hihetetlen titoktakaró láttán felbolydult a híres Tűzőházi Varroda, a varrónők kézről kézre adták a káprázatos remekművet, és széles nevetés, hangos háborgás, mélységes szörnyülködés közepette olvasgatták, szipogva, hüledezve, csúfolódva betűzgették az innen-onnan származó, ezerféle titkot. Késő délután a varrónők kiözönlöttek a Tűzőházi Varroda kapuján, és szerteszét hordták a titokgyűjteményt, a tágas Bármivárban. Attól fogva az emberek ujjal mutogattak egymásra, gúnyolódva, kacarászva, ócsárolva és sugdolózva csak arról fecsegtek, hogy:
— Szalmaszegi Eleknek a háta közepére nőtt a harmadik füle! Mentakötő Amália, az okleveles kertészkisasszony virágpor-allergiás, csak a műanyag virágokat képes elviselni! Lapulafői Mártonnak Dudoratalpi Márta az egyetlen rokona!
Öltögető Olga módfelett büszke volt magára, hiszen még soha életében nem készített ilyen felülmúlhatatlan, hatásos alkotást, ezért hát fogta a titoktakarót, és kiterítette a varroda ablakába. Hamarosan Bármivár valahány lakója, aki csak egy hangocskát is ki tudott ejteni az ajkai között, a példátlan titoktakaróról beszélt.
A bármiváriak gyakran elutaztak az ország különféle szép vidékeire, ahol első dolguk volt a szenzációs titoktakaróról mesélni, mely Bármivárott, a nevezetes Tűzőházi Varroda ablakában van kifüggesztve. A titoktakaró híre egykettőre elterjedt a földkerekség mentén, a világ megannyi pontjáról érkező bámészkodók naponta, akármelyik héten és bármely hónapban ott nyüzsögtek a Tűzőházi Varroda ablaka alatt, tágra meresztett szemekkel olvasgatva a világraszóló titokgyűjteményt.
És mi történt Sutyorgó Saroltával? Öltögető Olga várta őt a megbeszélt napon, hogy magával vigye az elkészült titoktakarót, de hiába várt rá. Mert amikor Sutyorgó Sarolta a Tűzőházi Varroda felé közeledve megpillantotta a harmadik emeleten lobogó titoktakarót, melyen ott díszelgett a titokgyűjtemény, töviről hegyire, minden egyes rejtély, talány és felednivaló, rettentő szégyenében kifutott a városból, elmenekült az országból is, és talán még most is a világ végén bujdokol, ha azóta vissza nem somfordált.