Világszerte sokan gondolkodnak azon, hogy elkerülhető-e a háború az USA és Kína között. Graham Allison politológus, a Harvard Egyetem egyik legtekintélyesebb professzora mutatott rá, hogy a mai feszültségek mögött ugyanaz a logika áll, amely az ógörög világ legpusztítóbb háborúját okozta.
Thuküdidész csapdája
Világunkban nagyon sok feszültség halmozódott fel. A legnagyobb közülük a kínai—amerikai. Kína az 1970-es évektől egy olyan gazdasági modellt alakított ki, amely több mutató szerint gyorsabb növekedést produkált, mint a liberális kapitalizmus. Egyfajta keveréke a piacorientált, a kommunista és a diktatórikus gazdaságnak, és így több területen versenyképesebbnek bizonyult, mint a nyugati monetarista alapokon nyugvó, elvben a szabad versenyre alapozó gazdaság. Úgy tűnik, hogy Kína fejlődése megállíthatatlan, hacsak nem történik vele valami, aminek következtében a rendszer összeomlik. És itt érdekes Allison párhuzama. Thuküdidész halhatatlan művében, A peloponnészoszi háborúban ezzel világította meg a háború fő okát: „A legigazibb okot azonban, amelyről a legkevesebbet beszéltek, abban látom, hogy az athéniak növekvő hatalma félelemmel töltötte el a lakedaimóniakat [spártaiak], s ez elkerülhetetlenné tette a háborút” (I. könyv, 23. fejezet).
A szereposztás tehát nyilvánvaló. Van egyrészt a még szuperhatalom USA, mely jelenleg a legerősebb, elsősorban a katonai erőt illetően, ezenkívül még néhány stratégiailag fontos iparágban is az. Másrészt Kína egyre erősebb, lakosai többen vannak, nagyobb létszámú a hadserege, ha valamit gyorsan meg kell szervezni, azt megteszi, a munkaerő fegyelmezett, hatalmas volumenű termelést tud megvalósítani, sőt több iparágban nemcsak Európát, hanem az USA-t is lehagyta. Az egész világot el tudja látni használati eszközökkel, sőt olyan összetett és magas hozzáadott tudást kívánó termékekkel is, mint amilyen az okostelefon vagy az autó. Az idő múlásával egyre több versenytársat szorít maga mögé. A robotizálásban első a világon, de az egyetemi oktatásban is hatalmasat lépett előre, és noha a nyugati világban nem ismertek a kínai egyetemek, az ipar és a társadalom szempontjából fontos képzések és kutatások működnek jól, produktívan. Azt csak sejthetjük, hogy Kína hol tart a még titkos fejlesztésekben és a katonaságot kiszolgáló iparágakban. A diplomáciája is hallatlanul sikeres, hiszen senkire nem erőltet semmit, egyszerűen az egyes ország vezetőivel pragmatikus, pénzügyileg gyümölcsöző egyezségeket köt. Ezek elsősorban a kínaiak számára hasznosak, de a másik fél is megtalálja bennük a számítását. Nagyon fontos, hogy a kínaiak nem négyéves ciklusokban gondolkodnak, hanem évtizedes, sőt annál is nagyobb léptékben. Egyszóval, hatékonyabb, átgondoltabb a politikájuk, így materiális, technikai, technológiai oldalról felborították az angolszász eredetű, nyitott társadalmú modellt, és ez a politikai pluralizmus primátusát is megkérdőjelezi.
Azt viszont tudni lehet, hogy Kína katonai ereje látványosan növekedett, de az 1979-beli kínai—vietnami háború óta nem folytatott olyan konfliktust, amely a mai nagyhatalmi összecsapásokhoz mérhető tapasztalatot adott volna számára. Egyszóval Kína gazdasági és technológiai értelemben reálisan pályázhat vezető szerepre, ám katonai jelenléte elsősorban regionális súlyú, nem pedig globális beavatkozási jellegű. Ezt tudják az amerikaiak is, akik viszont szinte bárhol be tudnak avatkozni. Ezenkívül azt is tudni lehet, hogy Kína meg akarja szerezni Tajvant, azaz a Kínai Népköztársaság magához akarja csatolni a Kínai Köztársaságot. Ennek hiúsági, gazdasági és geopolitikai okai is vannak. A népi Kína számára elvi kérdés, hogy lezárja az 1949-ben teljesen véget nem érő nagy polgárháború utolsó fejezetét. A Kínai Népköztársaság, a kommunizmus ellenségei ugyanis Tajvanra menekültek. Másrészt gazdasági értelemben meghatározó, hogy megszerezze a csipgyártás fellegvárát, de leginkább a sziget földrajzi helyzete akadályozza azt, hogy Kínának biztos kiútja legyen a világtengerekre. Az USA számára viszont elvi kérdés, hogy Tajvan plurális demokrácia legyen, hogy a fontos iparágakat, azaz a csipek gyártását a politikai befolyása alatt tartsa, és az is lényeges szempont, hogy pillanatnyilag az USA egyedül uralja a világtengereket, és nem akar kihívót.
Egyesek szerint az USA és Kína most a „gyáva nyúl” (eredetiben chicken game) játékot játssza. Ebben két autó egymás felé száguld, és az a vesztes, aki előbb rántja el a kormányt. Egyelőre még nem látni, ki hátrál meg, és ezért nő a feszültség. Őszintén szólva, a „gyáva nyúl” játékot még bicikliző magánszemélyeknek sem ajánlanám, hatalmas országok számára pedig határozottan nem. Ám az idő múlásával Kína módszeresen halad afelé, hogy minden területen sorra vegye át a vezető szerepet, az USA számára viszont ez nem opció. Válaszlépései jelzik, hogy meg akarja tartani a globális hegemóniáját, ám ezek eddig nem hoztak tartós stratégiai áttörést.
Mi a vége a thuküdidészi csapdának?
A legnagyobb rossz, ami ebben az esetben történhet, az az, hogy fegyveresen is egymásnak feszül a két ország. Az is elég baj, amit már érzünk is, hogy kereskedelmi, ipari meg diplomáciai háborúban vannak.
A peloponnészoszi háborúnak a kezdete az volt, hogy a spártaiak (a hagyományos nagyhatalom) elkezdték támadni minden évben az athéniakat, feldúlva a város környékét. Az athéni polisz (itt nem csak a városra kell gondolni, mert a görög poliszok nagyobbak voltak egy-egy városnál, és falvak is tartoztak hozzájuk) tengeri és pénzügyi hatalom volt, így a lakosok védelmét és élelmezését is meg tudták oldani. Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy Athén (a feltörekvő hatalom) is kegyetlenül érvényesítette akaratát, így sok ellenséget szerzett. Ezenkívül a több száz év alatt kialakult athéni demokrácia előbb dölyfös, majd kapkodó döntéseket hozott, így sikerült elérnie azt, hogy teljes vereséget szenvedjen. Ezután a győztes Spárta, majd az azt legyőző Théba döntötte el, hogy nagyjából mi legyen Hellászban. Athénban ekkoriban nagyszerű filozófusok éltek, de meghatározó katonai hatalma soha többé nem lett. A történet vége az, hogy a megvetett és félig tráknak, azaz barbárnak tartott Makedónia uralma alá kerültek a görög poliszok, ami után Nagy Sándor korszaka következett.
A hasonlatok hasznáról
Allison Graham hasonlata arra jó, hogy érzékeltesse a helyzet veszélyét, de minden hasonlat sántít. A görögök bajaiból és téves számításaiból nem következett hirtelen változás az egész Földön. Ma viszont globális a „játék”, ezért érzékeljük máris a feszültséget. Ezenkívül az i. e. 431-ben kitört háborúban a legkifinomultabb és legpusztítóbb fegyverek a csatahajók voltak, ma viszont már Kínának is vannak atomfegyverei és interkontinentális ballisztikai rakétái is. Nem véletlen, hogy Trump elnök erőlteti az Aranykupola (Golden Dome) megvalósítását, mert csak ez a védelmi rendszer tudja garantálni, hogy egyetlen, atomtöltetet hordozni képes rakéta se érje el az USA-t. Vagyis hatalmas a tét. Viszont (még) szó sincs arról, hogy az atomfegyvert birtokló nagyhatalmak és középhatalmak egymást nyugtatva garanciákat adnának egymásnak. Harmadrészt, az ukrajnai háborút nem akarják lezárni az oroszok, akik talán még mindig azt hiszik, hogy meg lehet törni az ukránokat, noha Ukrajna irányítása már rég nincs az ukrán politikum kezében. Az Európai Unió vezetői sem akarják a lakosságuk valódi érdekeit szolgálni, és csak találgatni lehet, hogy milyen érdekeket szolgálnak ki. Nem hiszem ugyanis, hogy rövidlátók, gyengeelméjűek és hasonlók, „csupán” nem a népeik sorsa, nem az EU és tagállamainak a haszna, hanem valami más érdekli őket.
A problémák tehát feltorlódtak, növekszik a nyomás, nem csökken a feszültség. A mi — kisemberek — érdekünk az lenne, hogy a választott politikusaink valamilyen megoldást mozdítsanak előre. Jó tudni, hogy létezik Thuküdidész csapdája, mert legalább elkerülhetjük, hogy beleessünk. Az igazán kijózanító gondolatok mindig azok, amelyek segítenek elkerülni a tragédiát.
