A The Father még a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában is kapott Oscart, Florian Zeller és Christopher Hampton kiváló munkájáért. A filmet egyébként összesen hat kategóriában jelölték, köztük a legjobb filmek mezőnyében is.

Egy Alzheimer-kórral küzdő, idős férfi története talán nem új a nézőknek, az író-rendező Florian Zeller most mégis a másik oldalról láttatja ezt az állapotot. Anne (Olivia Colman) kezdi elveszíteni a türelmét, és szeméből tisztán kiolvasható a bűntudat, mely nyolcvanéves apjával kapcsolatban gyötri. Anthony állapota rosszabbodik, és visszautasítja, hogy a lánya ápolót vegyen fel mellé. A nő Párizsba költözne, de előtte szeretne megbizonyosodni róla, hogy apja jó kezekben van. Anthony számára a hétköznapok egyre zavartabbá és értelmezhetetlenebbé válnak.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű: mi, nézők folyamatosan az ő szemén át látjuk az eseményeket, a helyszíneket és az életében felbukkanó szereplőket. Ezért éppen úgy, ahogyan hősünk, mi sem lehetünk biztosak abban, hogy akit látunk, valóban az-e, akiknek mondja magát. Hogy a hely, ahol éppen egy találkozás, egy hétköznapi beszélgetés vagy egy vacsora zajlik, valóban ott van-e, ahol valójában: a saját lakásában, a lánya otthonában, esetleg már egy idősotthonban. A helyek és az arcok változnak, a múltból hozott emlékek új arcot és új nevet kapnak. Anthony állapota pedig egyre romlik. A szívünk szakad meg érte. Egyik pillanatban lopással vádol meg másokat, máskor a saját lányát sértegeti. Mindeközben a lakás, melyben él, egyre üresebb és üresebb lesz: a festmények lekerülnek a falról (vajon ott voltak egyáltalán?), a folyosókon már nincsenek székek, a bejáratnál pedig tükrök.

Brutális élmény nézni ezt a mozit, nemcsak a témája, de a megvalósítás miatt is. A film kései pillanataiban többször is előfordul, hogy Hopkins karakterével együtt pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy éppen ott és akkor valami nagyon nincs rendben, mégis hallgatunk, hiszen már ő sem nyitja ki a száját. Nem lenne értelme, mert süket fülekre találna. Beletörődünk, akárcsak ő. A film legszívfacsaróbb jelenetében veje többször meg is üti, és követeli, hogy haljon már meg. De vajon a valóságban is kezet emelt rá? Biztos vagyok benne, hogy igen, mert az emlék többször is visszatér. Talán csak az nem biztos, hogy ki tette meg ezt vele. Egy súlyos, nehéz dráma, melyben valóban senki és semmi sem az, akinek és aminek látszik. Colman persze kevésbé tündökölhetett a The Fatherben, ennek ellenére éppen eléggé megcsillogtatta a tehetségét, hogy hihető és emlékezetes maradjon Hopkins mesteri játéka mellett.

Egy reménytelen történet, melyről ki merem jelenteni, hogy csak az nézze meg, aki valamennyire el tud vonatkoztatni attól a fájdalomtól és kilátástalanságtól, amely körbelengi ezt a filmet. Leginkább persze azoknak lehet megrázó, akiknek a családjában egy idős, közeli rokon szenved vagy szenvedett ebben a betegségben. De talán éppen ők azok, akiknek érdemes bepillantani ebbe a világba, hogy türelmet és szeretetet tanuljanak. Hiszem, hogy ez mindenkinek egy kötelezően beváltandó recept.

Képek: www.thrillist.com