* Amikor először láttam munkáidat Budapesten a Műcsarnokban, teljesen beszippantott a világuk, ráadásul előtte nem nagyon találkoztam ehhez hasonlóval. Eszembe jutottak a nagyszüleim falán lévő gobelinek, falikárpitok, hímzések. Miért választottad éppen ezt az anyagot?

— Fiatalon még nem gondoltam rá, hogy ilyen irányt veszek. Művészcsaládban születtem, édesapám szobrász, de én nem rajzoltam túl jól, ezért arról nem is esett szó, hogy követem őt a pályán. Sokat hímeztem magamnak gyerekként, de főleg használati tárgyakat, később már saját gyermekeimnek is. A késztetés sokkal inkább lelki irányból érkezett. Egyfajta kapaszkodóvá vált az alkotás, kivarrtam magamból a nehézségeket. Elég nehéz fiatalkorom volt, korán megszülettek a gyermekeink, a férjem viszont nagyon súlyos beteg lett, s huszonéves korában meghalt. Ezt a sokkot nem volt könnyű feldolgozni. Kapaszkodóként kezdtem textilbe hímezni az érzéseimet, a bánatomat, mint egy naplóba, s ez megmaradt. A hímzés és a varrás csak egy forma, de a motiváció belülről fakad.

Portréfotó: Csontó Lajos

* Egy kézzel varrott, hímzett képet elkészíteni időigényes. Akkor ezek szerint ez a folyamat is segített könnyíteni a lélek fájdalmain?

— Azt hiszem, pontosan ez a lényege, s ettől vált terápiává, mert az egy hosszú, elmélyült, egyedül töltött idő, amíg kivarrom a képeimet. Ezért is fontos, hogy éppen textillel dolgozom, hiszen időt és megnyugvást ad nekem, ezáltal valódi segítséggé válik.

* Rögtön az elején a nagyközönség elé tártad a munkáidat? 

— Évekig nem mutogattam, s úgy alakult az életem, hogy öt gyermeket neveltem fel későbbi férjemmel, ezért nem ez volt a legfontosabb az életemben. Ahogy teltek az évek, egyre több munkám lett, részt vettem kisebb kiállításokon, és megérkeztek az első visszajelzések is. A Műcsarnokban általad is látott kiállítás volt talán az első olyan, amelyre sokan ismeretlenül is reagáltak. Annak hozadékaként egyre több kiállításom lett, s itt vált aktívabbá az egész, de az alapcél nem változott. Továbbra is ugyanazért csinálom, mint az elején. De azért jobb így, hogy van visszajelzés, mert nagyon el tud bizonytalanodni az ember.

* Műveiden téged ért nehézségeket dolgozol fel. Mi van akkor, ha minden tökéletes, a napjaid minden problémától mentesek? Ilyenkor szünetel az alkotás?

— Nehézség sajnos mindig akad. Súlyosabb vagy kevésbé súlyos, de az ember mindig azt éli meg nehéznek, amiben éppen van. Ez lehet egy egészen drámai dolog is, de lehet a nőket érintő klimax vagy a hit keresése. Egy kicsit talán önmagamnak mondok ellent, amikor arról beszélek, hogy ez leginkább saját magam számára kapaszkodó, de a visszajelzések rámutattak, hogy bizonyos témák nagyon sok embert érintenek, s ők is ugyanazt élik meg, amit én. Ilyenkor az ember rácsodálkozik, hogy nincs egyedül, hiszen mások életében is léteznek hasonló gondok.

* Hogyan indulsz neki egy munkának? A vászon esetedben is egy alap, de mi kerül fel rá először? 

— Az első elgondoláshoz képest sokat változik a végeredmény. Általában papíron kezdem a munkát, nem a textilre dolgozom. Ha egy hosszabb, szalagszerű munkát készítek, akkor egészen pontosan meg kell terveznem, mi hova kerül a 15 méteren belül. Sok képemen szerepel szöveg is, illetve különféle nyomtatványok, tárgyfelvarrások. De sok esetlegesség van benne. A varrással rajzolok, utána növényi festékekkel, kávéval vagy sóoldattal festek, színezek. S az utóbbinál sem mindig kiszámítható a végeredmény. 

* Ezekhez a természetes festékanyagokhoz tudatosan nyúlsz, vagy sokat nyom a latban, hogy így kapod meg a képekhez szükséges natúr színeket? 

— A szín miatt is, de főleg az anyag miatt alkalmazom őket. Nyers vásznat használok alapul. Ez egy nagyon ősi anyag. Azt is szeretem, hogy nem kell boltba mennem, ha festékre van szükségem, mindig kéznél van. Tű, cérna, kávé is van otthon, és máris elkészülhet a kép. Természetes, ősi anyagok ezek, melyek persze a jelentéshez is hozzátesznek.

* Képeiden nagy hangsúly kapnak a női témák, női szerepek s az erre való reflexió. Ha a társadalom és a nők viszonyát nézzük, mi az, amin te személy szerint változtatnál?

— Nehéz erre válaszolni, lehet, hogy nem is tudok. Azt hiszem, az ember leginkább önmagán s a közeli környezetén változtathat. Az én életem egy olyan úton haladt és halad, ahol sokszor nem volt könnyű összeegyeztetni a családot és a munkát, s ez biztosan nem csak nekem nehéz, viszont hozzátartozik a teljes élethez. Soha nem problémaként éltem meg a gyerekekről, az unokákról vagy a szüleimről való gondoskodást. Nálam nem különül el a munka a hétköznapi élettől, de nem tartom magam egy harcos feminista művésznek. Én az életet mesélem, melyet nyilván női szemszögből élek meg.

* S a férfiakban hogyan csapódnak le az alkotásaid? Hasonlóan reagálnak rá, mint a nők? 

— Sokkal gyakoribb a női visszajelzés, hiszen ők általában könnyedebben olvassák a jelentését egy-egy mozdulatnak, motívumnak. A férfiaknál ez nem ennyire egyértelmű, más dolgokra figyelnek fel. Az Ami személyes című kiállításom után vettem észre, hogy azt a sok apró, rejtett humoros részletet a férfiak veszik előbb észre, a nők az alkotások üzenetében merülnek el, a férfiak pedig bogarásszák a képeim. Nem minden férfi tud mit kezdeni egy-egy női témával, de ezzel semmi gond nincs, teljesen rendjén van. Nőként nyilvánvalóan könnyedebben szólítom meg a nőket.

* Az alkotás mellett mivel foglalkozol? Szoktál-e például tanítani?

— Ehhez a végzettségem sincs meg, illetve sok bizonytalanság van bennem, hiszen nekem van egy utam, ezen járok, de nem biztos, hogy másoknak meg tudnám mondani, mit hogyan kell csinálni. Nem is merném. Belefutottam már hasonló helyzetekbe, kisebb csoportoknak tanítottam, s ott is úgy éreztem, jó az úgy, ahogy belőlük kijön. Szóval nincs tanítói vénám. Igen sok energiát elvisz a család, hiszen jelenleg hat unokám van, a hetedik a nyáron érkezik. Sokat segítek, de emellett sok időm marad alkotómunkára is.

* Hol láthatjuk legközelebb a képeidet?

— Lesz egy nagy kiállításom július közepén Kaposváron a Vaszary Képtárban. Ez egy egybefogó tárlat lesz, egy helyen az új munkáim és a régiek. Még én magam sem láttam ilyen formában egységként a képeimet, ezért ez óriási kihívás és élmény is lesz egyben. Emellett van egy csoportos kiállítás, melyen részt veszek, az Evangélium 21, melyet Kovács Levente gyűjtő indítványozott. Felkért művészeket, hogy az evangélium egy-egy szakaszát dolgozzák fel saját műfajukon belül. Én Jézus gyógyításait kaptam, és ez nagyon illik az anyaghoz, mellyel dolgozom, a textilhez s a témáimhoz is. Ez a kiállítás először a debreceni Modemben volt látható, most tovább utazik, márciusban nyílik Rómában a Római Magyar Akadémián, ami szintén jó érzéssel tölt el.

* Ma nőnap van. Sára, te mit kívánsz a többi művésznőnek?

— Ölelem őket, és kívánok nekik teljes életet. Azt, hogy mind az alkotói, mind a családi vonalon létrejöjjön életükben a harmónia s a teljesség.