A fiatal zentai fiú első kötete az idén jelent meg a Forum Könyvkiadónak és a Fiatal Írók Szövetségének közös kiadványaként, és mivel a szerző Szegeden él, nem meglepő, hogy mindkét irodalmi közegben jelen van, tudnak róla. A Szabó Eszter által illusztrált kötetet Losoncz-Kelemen Emese szerkesztette, és az ő javaslata volt az, hogy számok jelöljék a ciklusokat, ne pedig cikluscímek.

Szilasi László megragadja a lényeget a recenzióban, Kormányos Ákos megmutatja a testünknek és működésének eltakart, szégyellt, kevésbé esztétikus, legintimebb oldalát, mondhatnánk úgy is, hogy a testünk torz vagy csúnyább arcait. A címadó versből kiderül, hogy játszótérként is tekinthetnénk a testünkre, a bőrünk mögötti térben folyamatosan fut, csörgedezik, dobog, felszívódik, erjed, lüktet, szivárog, hevül, bomlik valami. Szó esik arról, hogy mennyire elcsépelt az irodalomban a testről írni, de szerény véleményem szerint a testi funkciók hanyatlásáról, a fizikum legyengüléséről, az ösztönök által irányított helyzetekről, a másik testének a feltérképezéséről és a saját húsbörtönünk megfigyeléséről nem lehet eleget írni, hiszen ez az, amivel őszintén azonosulni tudunk, amit megtapasztalunk. A testkép idealizálása miatt rengeteg emberben ott motoszkál a frusztráció, a szégyenérzet vagy a bűntudat, hogy nem tud a fizikumával eleget tenni az elvárásoknak, nem tudja az előírt keretbe préselni magát. Kormányos Ákos lerántja a leplet a felszínről, és olyan hibákat tesz a kirakatba, amelyekről nem merünk beszélni.

A nők nem böfögnek, nem szellentenek, nem mernek hangosan pisilni, mert az illúzióromboló, mert az nem a szebbik nemhez méltó, és mert akkor nem szeretnek belénk. Közben pedig emberek vagyunk, vagy már nem? Lassan elveszünk a megfelelni akarásban, magunkba fojtjuk a természetes folyamatokat, nem elégítjük ki a szükségleteinket, mert az nem egyezik meg az előírásokkal. Belénk vág, belőlünk olvasva szólal meg a lírai én, és milyen jól teszi, hogy végre átlépteti a határon a tabukat.
 

A jó nők ideje lejárt