A nyár végén nemcsak a fényképeket és a szuveníreket érdemes eltenni, hanem azt is, amit az elmúlt hónapok adtak nekünk. A jó élmények tudatos felidézése később is erőforrássá válhat: egy belső tartalékká, melyből akkor is meríthetünk, amikor az ősz már szürkébb arcát mutatja.
A nyár végének mindig egészen sajátos hangulata van. A kamrákban sorakozni kezdenek a befőttek, lekvárok, savanyúságok, a fagyasztók pedig lassan megtelnek mindazzal, amit majd jó lesz elővenni akkor, amikor odakint már semmi sem emlékeztet a nyár bőségére. Volt ebben valami megnyugtató előrelátás: most még süt a nap, és minden terem, de tudjuk, hogy jönnek majd a hidegebb hónapok is, ezért abból, ami most van, félreteszünk valamennyit későbbre. Talán ugyanezt kellene megtanulnunk a nyári élményeinkkel is.
Augusztus végén különös érzés lesz úrrá rajtunk. Naptár szerint még nyár van, a levegő meleg, de az esték már másként illatoznak, hamarabb sötétedik, és valahol belül érezzük: ennek az évszaknak vége. A szabadságnak, a hosszú estéknek, a kirándulásoknak, a vízpartnak, a családi összejöveteleknek vagy egyszerűen csak annak az érzésnek, hogy egy kicsit talán lassabban lehetett élni. Ilyenkor hajlamosak vagyunk vagy kétségbeesetten még belepréselni az utolsó napokba mindazt, ami nyáron elmaradt, vagy egy mozdulattal becsukni az egészet: vége, kezdődik az ősz, vissza a munkába, tovább a következő feladatra. Pedig a megélt jó dolgoknak időre lenne szükségük ahhoz is, hogy valóban a mieinkké váljanak.
Nemcsak maga az élmény hat ránk, hanem az is, ahogyan emlékezünk rá, ahogyan később felidézzük, és amilyen jelentést adunk neki. Egy szép pillanat ezért nem feltétlenül ér véget akkor, amikor hazajövünk a nyaralásból, vagy eltesszük a bőröndöt. Ha vissza tudunk térni hozzá, felidézni a részleteit és azt az érzést, amelyet nyújtott, továbbra is része marad a belső világunknak, és később is képes erőt adni.
Érdemes ezért a nyár végén megállni egy kicsit, és nem azt megkérdezni magunktól, hogy mit csináltam ezen a nyáron?, hanem inkább azt: mi történt velem ezen a nyáron? A kettő között nagy különbség van. Lehet, hogy valaki eljutott három országba, végigfotózott öt várost, kipróbált tizenöt programot, mégsem tud egyetlen olyan pillanatot mondani, amely igazán mélyen megérintette. Más pedig talán sehová sem utazott, de volt egy este, amikor sokáig ült valakivel a teraszon, és beszélgettek. Volt egy vasárnapi ebéd, amikor végre mindenki ott volt. Egy hajnal, amikor különösen szép volt a fény. Egy találkozás valakivel, akit rég nem látott. Egy séta. Egy dal. Egy mondat. Egy felszabadult nevetés. Az élményeink értékét ugyanis nem kilométerben, nem fényképek számában és nem elköltött pénzben kell mérnünk.
Sokszor éppen a legjelentéktelenebbnek tűnő pillanatokból lesznek később azok az emlékek, amelyekhez újra visszatérünk. Egy illat, egy régi dal vagy akár egy bizonyos délutáni fény hirtelen évekkel korábbra repíthet bennünket. Az emlékezetünk nem száraz archívum: a fontos élmények érzésekhez, illatokhoz, hangokhoz, emberekhez kötődnek, és ezért sok év múltán is meglepően elevenen tudnak visszatérni.
Éppen ezért talán érdemes tudatosan is „befőzni” néhány emléket a nyárból. Nem feltétlenül újabb kétezer fényképre gondolok. Sőt, néha éppen a rengeteg fotó miatt nem nézzük meg később egyiket sem. Inkább válasszunk ki ötöt. Öt olyan képet erről a nyárról, amelyhez valóban tartozik valami. Ne azt, amelyiken a legjobban festünk, hanem azt, amelyik mögött történet van. És akár írjunk mellé néhány mondatot is arról, miért fontos nekünk. Vagy készítsünk egy kis nyári leltárt: Mi volt az a három pillanat, amikor igazán jól éreztem magam? Kinek a társasága töltött fel? Mikor éreztem magam szabadnak? Mi lepett meg? Min nevettem a legtöbbet? Volt-e valami, amit ezen a nyáron értettem meg saját magammal kapcsolatban?
Az ilyen visszatekintésnek nem az a célja, hogy megszépítsük a múltat. Nem minden nyár sikerül jól, és nem mindenkinek adatnak meg látványos élmények. Van, akinek ez az időszak ugyanúgy munkával, beteg hozzátartozó ápolásával, magánnyal, veszteséggel vagy éppen anyagi nehézségekkel telt. De még egy nehezebb időszakban is vannak apró szigetek, melyeket érdemes észrevenni: egy váratlan kedves mondat; egy délután, amikor végre nem kellett rohanni; egy ember, aki ránk telefonált; egy eső utáni séta; egy kávé, melyet csendben meg tudtunk inni. Néha nem a nagy örömöket kell keresnünk, hanem azokat az apró pillanatokat, amelyekben egy kicsit könnyebb volt létezni.
És talán itt jutunk el a legfontosabb kérdéshez: abból, ami a nyáron jó volt nekem, mit tudnék átmenteni az őszbe? Mert nem biztos, hogy magát a nyarat kell megtartanunk. A júliusi 35–40 fokot novemberben aligha tudjuk reprodukálni, és nem is kell. De lehet, hogy a nyáron több időnk volt beszélgetni; esténként kiültünk az udvarra; többet mozogtunk; kevesebbszer néztük az órát; olykor kikapcsoltuk a telefont; találkoztunk olyan emberekkel, akik mellett jól érezzük magunkat; volt időnk észrevenni egy naplementét. Ezekből sok minden nem évszakfüggő, csak a hétköznapi rohanásban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk.
Talán nem kell tengerpart ahhoz, hogy esténként 20 percre kiüljünk a teraszra. Nem kell kéthetes szabadság ahhoz, hogy vasárnap délután ne válaszoljunk azonnal minden üzenetre. Nem kell új városba utazni egy jó sétához, és azokkal az emberekkel sem csak júliusban lehet találkozni, akikről nyáron megtapasztaltuk, mennyire jó velük együtt lenni. A nyár sokszor azért tesz jót, mert több helyet engedünk benne azoknak a dolgoknak, amelyek egyébként is táplálnának bennünket.
A lelki egészséghez ugyanis nem csak az tartozik hozzá, hogy képesek legyünk megküzdeni a nehézségekkel. Az is, hogy észrevegyük, megőrizzük és később újra elő tudjuk hívni azt, ami jó volt. A pozitív élmények emlékei nem oldják meg a gondjainkat, de emlékeztethetnek bennünket arra, hogy az életünk nem csak abból áll, amit éppen nehéznek érzünk. Amikor beszűkül a figyelmünk, könnyen úgy tűnhet, mintha mindig is szürke lett volna minden. Egy jól őrzött emlék ilyenkor finoman ellenkezik velünk: Nem, volt más is. Volt könnyedség, kapcsolódás, öröm. És valószínűleg lesz megint.
Szeptember beköszöntével rendszerint nagyon gyorsan visszakapcsolunk „üzemi módba”: feladat, határidő, munka, iskola, szervezés, rohanás. Néhány hét múlva pedig már úgy beszélünk a nyárról, mintha valami távoli földrész volna: milyen jó is volt. Az idén talán érdemes lenne másként csinálni. Nem nagy fogadalmakra gondolok, hanem arra, hogy tudatosan kiválasztunk valamit, amit továbbviszünk: egy heti sétát; egy közös vacsorát; egy estét képernyők nélkül; egy emberrel rendszeresebb találkozást; valamit, amiről a nyáron kiderült, hogy jó nekünk, és amit kár lenne csak azért elengedni, mert megfordult a naptár lapja.
A nyár végének így nem feltétlenül veszteségíze lesz. Lehet inkább valamiféle betakarítás. Megnézzük, mi termett bennünk az elmúlt hónapokban, miből kaptunk erőt, kikhez kerültünk közelebb, mit tanultunk magunkról. Abból pedig, ami értékes volt, félreteszünk valamennyit. Nem azért, hogy görcsösen ragaszkodjunk ahhoz, ami elmúlt, hanem azért, hogy felismerjük: ami valóban jó volt, annak egy része továbbvihető. A nyár elmúlik, de nem kell mindennek elmúlnia vele együtt.
Lesz majd egy hideg, ködös, novemberi este, amikor korán besötétedik, elfáradunk, és úgy érezzük, már nagyon messze van minden könnyedség. Jó lenne, ha akkor nemcsak a telefonunkban találnánk néhány nyári képet, hanem önmagunkban is. Egy mondatot, arcot, helyet, érzést, melyhez vissza lehet térni. Valamit, ami emlékeztet arra, hogy vannak napfényes teraszok, felszabadult nevetések, emberek, akiknek jó a közelében lenni, pillanatok, amikor egészen rendben van a világ. Ezekből érdemes most eltenni valamennyit. Mint a befőttet a kamra polcára. Télire.
