home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„Te ott állsz az út végén”
Perisity Irma
2021.04.09.
LXXVI. évf. 13. szám
„Te ott állsz az út végén”

Középiskolás koruk óta ismerem őket. Mindkettőjüket egy kicsit félszegnek gondoltam, de összeillettek. Az iskolából kézen fogva mentek haza, messziről látszott, hogy összetartoznak. Mindketten érettségiztek, aztán a fiú kivándorolt a szüleivel. Néhány évig nem találkoztam egyikükkel sem. Aztán a minap összefutottam a csinos nővé érett, ügyetlen bakfissal — de egyedül volt.

— Istenem, de régen láttam — mondta messziről nevetve, és szorosan magához ölelt. — Igen, én vagyok — válaszolja a kérdésre, vajon jól látok-e. — Már néhány hónapja vívódok, de most megszületett a végleges döntés: a jövő hét elején én is kimegyek. Hosszú volt idáig az út, sokszor rögös is, de kiálltunk minden próbát. Igen, még mindig M. a párom, húsvétkor lesz hetedik éve, hogy együtt vagyunk. Pontosabban mondva, hogy összetartozunk. Mert csak kettőt voltunk együtt, az utóbbi öt évben csak hébe-hóba láttuk egymást, a járvány óta pedig egyáltalán, már 397 napja! Magam sem tudom, hogyan múlt el ennyi idő, azt pedig főleg, miből merítettünk annyi erőt, bátorságot, hogy közben nem mondtunk le egymásról. Sokszor elgondolkodom, mi tartott össze bennünket, de talán az, hogy együtt váltunk igazán felnőtté. Véletlenül találkoztunk. Én már kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem a labdarúgást, és nem a Barbie baba volt a kedvenc játékom, hanem egy, a bátyám által rongyosra rugdosott futball-labda. Rendszeresen edzettem, kitartóan, sosem sírtam, ha tele volt sebbel a lábszáram, a hajamat mindig lófarokba kötöttem, hogy ne zavarjon driblizés közben. Egy középiskolai turnén találkoztunk a párommal, én játszottam az iskolámnak, ő pedig szurkolt az övének.

Akkor hazakísért, mert szerinte a sporttáskám a felszereléssel együtt nagyobb volt, mint én. Ezután már csak együtt láttak bennünket a városban. Ha most megkérdezi, mi volt az, ami külön tetszett benne, nem tudnám megmondani, csak úgy éreztem, mindig is mellettem volt. A megismerkedésünkkor még nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet, melyet már együtt ünnepeltünk. A barátnőim sokszor kérdezték, hogyan udvarol, hiszen olyan szégyenlősnek tűnik. Megpróbáltam válaszolni a kérdésre, de nem tudtam megmagyarázni. Én úgy éreztem, ha a kezemhez ért, már az is udvarlás — ám ezt nem mondhattam a romantikára éhes barátnőknek. Minden a legnagyobb rendben volt, megismertük egymás szüleit, az iskolaszünetek idején nagyon sokat voltunk együtt, terveztük a közös egyetemi éveket. Melyekből semmi sem lett. A középiskola befejezése után ugyanis a szülei úgy határoztak, hogy nem kínlódnak itthon tovább, megpróbálják idegenben megtalálni, amit itt hiába kerestek. És a család kivándorolt. Azt hiszem, kezdetben nem is fogtuk fel, mi történik körülöttünk. Már csak azért sem, mert az első két-három évben legalább háromszor hazajött évente. Én igyekeztem elfoglalni magam, hogy ne gondoljak arra, ami bennünket ért. Mivel a szüleim szerény körülmények között élnek, úgy gondoltam, az a legtisztességesebb, ha segítek fenntartani a háztartást. Dolgozni kezdtem, eleinte a szakmámban, de azt annyira leértékelik, hogy inkább más munka után néztem. Abbahagytam a labdarúgást, pedig külföldről is kínáltak szerződést. Napszámos lettem az egyik meggyfaültetvényen. Reggel fél 5-kor keltem, busszal utaztam a birtokig, délután 3-ig dolgoztam, hazaértem, zuhanyoztam, és rohantam magánnémetórára. Készültem hozzá. Napi rendszerességgel beszélgettünk, együtt sírtunk, álmodoztunk arról az időről, amikor együtt leszünk. Hangyaszorgalommal gyűjtöttem a pénzt, hogy ne menjek „üresen” idegenbe. De akkor anyut elfogta a keserűség. Az egyetlen lánya, mi lesz ővele, ha én külföldre megyek?! Nem tudtam ellenállni a könnyeinek, és megmondtam M.-nek, hogy várjunk egy kicsit, amíg anyu megbarátkozik a gondolattal, hogy elmegyek hazulról. Egy szót sem szólt ez ellen, azt mondta, megérti anyut. És mi továbbra is készenléti állapotban voltunk. Akkor kihirdették a járványt. Azóta több mint egy év múlt el anélkül, hogy megfogtuk volna egymás kezét. Néhány nappal újév után, egy éjjel felhívott, hajnalig beszélgettünk, és akkor eldöntöttük: senki más nem fontos, csak mi ketten.

Higgye el, ez alatt az idő alatt egyetlen alkalommal sem gondoltam arra, hogy esetleg talál mást. Tudom, hogy bennünket egymásnak teremtett a mindenható. Bejelentettem a családnak, hogy én az idei húsvétot a párom mellett akarom tölteni. És ha a sors is úgy akarja, akkor minden elkövetkezőt is. Az ő szülei berendeznek a lakásukban egy szobát nekünk, amíg el nem költözünk. Ha véget ér a járvány, hazajövünk, és ha a családunk akarja, még lakodalmat is tartunk. De én megyek. Vettem egy hatalmas bőröndöt, teleraktam a mindennapi holmimmal. Anyám mindenáron paplant meg párnát akart belepakolni, de nem engedtem. Egy párnán akarok aludni M.-mel — mondtam neki. És csodák csodájára anyu megértette. Szorítson nekem, olyan lámpalázas vagyok, mint az érettségi vizsgám előtt. Csak azt látom, amit a régi sláger mond: „te ott állsz az út végén”.

(Tegnap kaptam egy SMS-t: köszönöm, hogy fogta a csipiszt, ő ott állt az út végén.)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..