Nagyon szeretek táncolni. Kaptam egyszer egy báli meghívót az olasz nagykövettől, aki farsangi mulatságot rendezett. Mondtam is a férjemnek, hogy ilyen elegáns helyre nem kap az ember mindennap meghívót, menjünk el táncolni. „Én nem megyek, találsz majd ott partnert magadnak.” Nem vagyok már húszéves, másrészt ilyen helyekre mindenki párban megy, nem facéran. A fiam megvigasztalt: „Majd én elmegyek veled, mama.” Mire a lányom: „Te, mama, én tudok olaszul.” „Ott nem beszélni kell, hanem táncolni.” Már láttam előre szomorú sorsomat: ők ketten majd jót fognak táncolni, én meg gardedámként petrezselymet árulok.

Az argentin tangó

Elmentünk a bálba. Cigány asszonynak öltöztem: piros szoknya, nagy szemű fehér gyöngysor a nyakamban, karika a fülemben, a hajamba rózsa tűzve…, a kiírás szerint ugyanis valamelyik opera hősének a bőrébe kellett bújni, és én a Trubadúrból Azucenát választottam. Az első táncra elvitt az én édes, drága Marci fiam, majd a szám után félig visszakísért, aztán azt mondta: ,,Mama, találd fel magad, én most elmegyek Kingával táncolni.’’ Elkullogtam a piros kis szoknyámban az asztalhoz, melynél mindenütt párok ültek, majd táncoltak, s tudják, hogy van ez… Aki szeret táncolni, s nincs neki kivel, annak ez a vég. Annak ilyenkor haza kell mennie. Ekkor eszembe jutott egy kislánykori szokásom: ha nagyon szerettem volna valamit, akkor háromszor megfordultam bal lábbal bal felé csukott szemmel, és azt kívántam, amit nagyon szerettem volna, ha teljesül. Behunytam hát a szemem, és háromszor megpördültem a sarkamon. ,,Édes jó Istenem, mindegy, hogy milyen: alacsony, magas, kövér, sovány, szemüveges vagy kopasz, csak férfi legyen, és akarjon velem táncolni!’’ Képzeljék el — úgy legyek egészséges, ahogyan ez igaz —, amikor kinyitottam a szemem, ott állt előttem egy jóképű, magas férfi, egy-két évvel fiatalabb nálam. Elegáns öltönyben, a paszományán egy nagyon régi kitüntetéssel. Meghajolt: ,,Mihail Mihailovics Jenikin vagyok a 42-es cári ezredből. Szabad a táncrendjét?’’ ,,Az egész éjszaka a magáé!’’ Kart karba öltve elindultunk a táncparkettre. Már az ötödik lépésnél megéreztem, hogy tud táncolni és tud vezetni! Egy idegen férfi! ,,Jaj, Istenem, micsoda ajándék ez öregkoromra!’’ Néha megkérdezte: ,,Nem megyünk el a büfébe valamit elfogyasztani?’’ Az időveszteség volna — gondoltam —, én még egy ilyen táncost soha az életben nem találok. ,,Köszönöm szépen, nem vagyok éhes.’’ Ittunk egy pohár bort, és tovább táncoltunk. Éjfél után az argentin tangó következett. Kétszer is jártam Argentínában. Ott elvittek a kikötőbe, hogy megmutassák a tánc születési helyét. Az argentin tangó tulajdonképpen a kikötői rossz lányok tánca. Ezzel várják a matrózokat. Nagyon feszes, nagyon vérforraló ritmusú tánc. A párom, Misa ezt is tudta! Egyébként egy régiségkereskedő volt, s a paszományán lévő kitüntetés egyedi darab, a 17. századi cári Oroszországból való volt. De fontos, hogy Misa tudott argentintangózni. Mindenféle figurákat csinált velem: átcsúsztatott a lába között, visszarántott, döntött erre-arra… A táncoló tömeg mögött egyszer csak megláttam gyerekeim tekintetét. Akkor már a rózsám is Misa szájában volt. A tánc befejeztével fáradtan pislogtam és pihegtem. Megjöttek a gyerekeim. Kinga szólalt meg először, mint egy ítélőszék tagja: ,,Ide figyelj, mama, azt gondolom, hogy haza kellene menni.’’ Mire Marci fiam: ,,Kinga, én megbízom a mamában.’’

Taxit fogadtunk. A férjem — aki különben mindig alszik, mint a bunda — most ébren várt otthon. ,,Miért nem alszol?’’ ,,Valahogy nem tudtam. Volt táncosod?’’ — merthogy igazából szurkolt azért nekem. ,,Képzeld el, volt!’’ ,,Kicsoda?’’ ,,Egy cári kapitány.’’ De megkaptam én is a magam tőrdöfését… A következő évben már a férjemmel jelentem meg a farsangi mulatságon. Nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak megláttam Misát egy kövérkés, vörös hajú nővel, akivel ugyanolyan jól táncolt, mint velem. Odasúgtam a férjemnek: ,,Na, ő volt az. Hát nem megcsalt!’’

(Vége)