Találkozások (5.)
Molnár Krekity Olga
2013.10.23.
LXVIII. évf. 43. szám
Találkozások (5.)

,,Elszoktunk a csodáktól. Megy az élet, minden ki van számítva, nem történik semmi rendkívüli. Az emberek azonban várnak a jóra. Valahogyan mindig ez derül ki. Még ha nincs is a homlokukra írva, és a világ a felszínen nem erről szól, mégis ez van, mert enélkül semmi nem működne’’ — Schäffer Erzsébet gazdag élettapasztalatait osztjuk meg olvasóinkkal, amelyeket Kishegyesen járva mesélt el nekünk.

A másik telefonos történetemet azért szeretem, mert akkor történt, amikor még csak nagyon kevés embernek volt mobiltelefonja. Télen a városba utaztam HÉV-vel, és egyszer csak megállt a szerelvény két megálló között. Reggel nyolc óra volt, nagy tömeg — az emberek egymás mellett szorosan, mint a heringek a konzervdobozban —, mindenki ideges. Ki munkába, ki iskolába igyekezett… Miért áll a HÉV?! Persze senki sem tudta az okát, és akkor megszólalt egy mobiltelefon valakinek a zsebében. Tőlem két emberrel odébb állt egy, hogy is mondjam, egy igazi tahó, egy kigyúrt, nagydarab fiatalember. Az ő zsebében csörgött a telefon. Elővette. Mondta, mondta a magáét csúnyán káromkodva — most nem cifrázom… Szidta a vezetőket, a HÉV-et, a kalauzt… Hangos volt, durva, mi pedig akkor még nem voltunk hozzászokva az ilyen, nyilvános telefonbeszélgetéshez. Elszörnyedtünk. Próbáltunk tőle elhúzódni. Mikor befejezte mondandóját, és visszatette a zsebébe a készüléket, mondott még egy cifra körmondatot, utána csend lett. Riadt csend. Ekkor megszólalt a hangosbeszélő, és a vezető tájékoztatott bennünket, hogy kötélszakadás történt, és még körülbelül 10-15 percet kell várakoznunk, aztán indulunk tovább. Elnézést kért.

Mindenki megnyugodott, hiszen most már tudtuk, miért állunk. Ekkor a négyes ülésen nyújtózkodva — mint amikor felelésre jelentkeznek a gyerekek — megszólalt egy idős néni. Horgolt sapkája volt — még most is jól emlékszem rá —, s vékony hangján ezt mondta: ,,Kedves, jóságos fiatalember azzal a telefonnal, segítsen rajtam! A fiamhoz igyekszem, mert az unokáimra vigyázok, és még sosem késtem. Oda kellene szólni, hogy ne idegeskedjenek.’’

A férfi meghökkent, de aztán elővette a mobiltelefonját, és az emberek, mint valami kincset, kézről kézre adogatták. Odaért a készülék a nénihez, valaki bepötyögte neki a telefonszámot, ő feljebb tolta a füléről a sapkáját, odarakta a telefont, majd megszólalt: ,,Jaj, cicám, én vagyok az, a nagymama. Késni fogok 10-15 percet, de a mamáék csak nyugodtan menjenek el!’’ Nyilván megkérdezték tőle, hogy honnan beszél. ,,Jaj, van itt egy édes, drága fiatalember, és az ő mobiltelefonjáról beszélek.’’ Nagyokat kuncogtunk, a fiatalember pedig elpirult az édes és a drága szavak hallatán. Valóban édes és drága lett az alatt a néhány perc alatt. S egyszerre nyugodt, megbocsátó, vidám emberekkel lett tele a kocsi. A néni még csacsogott egy kicsit, aztán visszaadta a mobiltelefont a ,,helyes’’ fiatalembernek. Mindenki örült neki, hogy az unokák megnyugodtak, és észre sem vettük, hogy elindult a szerelvény, s hogy ez a reggeli kis történet mindnyájunkat feldobta. És csak egy pici dolog kellett hozzá. Ehhez hasonló apróságok pedig napról napra történnek.

A fél dinnye

Tegnapelőtt dinnyét vettem. Két bolt is van mellettünk, no meg a Tesco, de azt nem szeretjük. A legkedvesebb boltunk Krisztián pici üzlethelyisége. Igen ám, de a Tesco reggel 6-tól este 10-ig nyitva tart, és a kiszolgálók is nagyon kedvesek. Fiatalok, készségesek, gyorsak. Én ugyan Krisztiánhoz járok, de néha azért rászorulok a Tescóra.

Krisztiántól vásároltam egy fél dinnyét. Kifizettem, s beletettem a magammal vitt nejlonzacskóba. Muszáj volt azonban befordulnom a Tescóba is. Megvettem a szükséges dolgokat, és hazaindultam. A fél dinnyét meg ottfelejtettem a csomagmegőrző pulton. Másnap estefelé jutott eszembe: nem vettem én egy fél dinnyét? De. Hova tettem? A pincébe nem, a frizsiderbe nem férne be. Hát otthagytam a Tescóban! Na annak is bottal üthetem a nyomát, hiszen dinnyeszezon van! Visszamentem, kíváncsiságból. Nagy sor állt a pénztárnál, de azért megkérdeztem a pénztárost: ,,Ne haragudjon, tegnap itt hagytam egy fél dinnyét...’’ ,,Tessék várni!’’ — mondta, s hosszan megnyomott egy csengőt. Jött a műszakvezető, valamit sugdolóztak, és nemsokára előkerült az én fél dinnyém. Lehűtve! ,,Nem ették meg?!’’ Mire a fiatalember: ,,Úgy döntöttünk, várunk még vele egy kicsit.’’ Mindez természetes dolog, csak elszoktunk tőle, mert a világ másfelé megy. Vannak viszont ilyen apró csodák, amelyeket jó észrevenni és elmondani. Hogy mások is higgyenek bennük.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg ÁtUtazó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..